Közi Horváth József, dr.

1903. szeptember 25, Agyagos, Sopron-megye – 1988. május 26, Oberhaching, NSZK (emigrációban)

Lelkész, országgyűlési képviselő, a katolikus emigráció egyik meghatározó alakja.

Életútja

Közi Horváth József a Sopron megyei Agyagos község szülötte, szerény körülmények között élő földműves család sarja, amely a jobb megélhetés reményében 1914-ben Magyaróvárra költözött. A család elköltözésének célja volt, hogy a négy gyermek közül Közi Horváth Józsefet kitaníttassa, ezért beíratta az óvári piarista gimnáziumba. A hat osztály elvégzése után a fiatal Közi Horváth József felvételét kérte a győri Püspöki Papnevelő Intézetbe, amely felvétel után a győri bencés gimnáziumba járt. 1922-ben a bencés gimnáziumban érettségit tett. Fetser Antal, az egyházmegye püspöke, a fiatal Közi Horváth Józsefet tanulmányai folytatására ösztönözte, így jelentkezett a budapesti Pázmány Péter Egyetem hittudományi fakultására. 1927. június 29-én szentelték pappá, majd 1929-ben megszerezte a teológiai doktori címet.

Lelkipásztorként 1927 és 1928 között Magyaróváron volt, majd tanulmányi felügyelője lett a soproni Szent Imre Kollégiumnak. 1931-ben a győri püspök prefektussá tette, ahol szerkesztője lett a káptalan napilapjának is (Dunántúli Hírlap). 1931 és 1935 között a fiatal lapszerkesztő és prefektus aktív szerepet vállalt Győr közéletének formálásában is. Giesweinn Sándor nyomdokain haladva újjászervezte az 1898-ban alapított Győri és Győrvidéki Keresztény Szociális Egyesületet, továbbá tagja lett a város törvényhatósági bizottságának is. Helyi munkájával párhuzamban szakosztályi elnöke és igazgatósági tagja volt a Magyar Népművelők Társaságának. Írói tehetségére és hitvallására ekkor már az egész ország felfigyelt, minek következtében 1935-ben Serédi Jusztinián az Actio Catholica első főtitkárává nevezte ki. Főtitkárként szervezési körutak keretében bejárta az országot, majd megjelentette XI. Pius pápa három nagy hatású körlevelét. Hazai szervezőmunkáján túl jelen volt a bécsi, a salzburgi, a párizsi és a római szociális kongresszusokon is. Számos röpirat, cikk, tudományos igényű munka született tollából, a hazai tudományos élet és a közélet tisztelete övezte. 1938-ban részt vett a Szent István jubileumi év és a budapesti Eucharisztikus Kongresszus lebonyolításában. Közéleti, hitéleti tevékenységén túl 1938-ban Győr város polgárai országgyűlési képviselővé választották (az Egyesült Keresztény Párt delegáltjaként). Képviselővé választását követően az Actio Catholicánál betöltött tikári pozíciójáról lemondott, hogy teljes mértékben eleget tehessen törvényhozói munkájának. Életműve elismeréséül 1941-ben XII. Pius pápai kamarássá nevezte ki. Kinevezésével és országgyűlési tevékenységével párhuzamban a Szent Imre Kollégium prefektusa volt, és aktív szerepet játszott a katolikus diáktársadalom világnézetének formálásában.

Az ország 1944. március 19-i német megszállását követően március 22-én egyedüliként tiltakozott az Országgyűlés képviselői közül a német csapatok bevonulása ellen. Világnézete nem tette lehetővé, hogy kollaboráljon a zsidóságot deportálókkal, amelynek 1944. november 2-án hangot is adott, minek következtében Beregffy nyilas honvédelmi miniszter frontszolgálatra kötelezte. A Magyarország szovjet megszállásának következtében kialakult fejetlenséget kihasználva kalandos úton megszökött a szolgálat és a biztos halál elől még a főváros ostromának megkezdése előtt. Budapest ostromát a városban élt át.

A háború után és emigrációban

Az új rendszernek kezdetben nem volt ellensége, rövid ideig tagja volt a budai Nemzeti Bizottságnak. Miután azonban felismerte az újonnan alakult politikai pártok korlátjait, elzárkózott a nyílt politizálástól. Rövid ideig a Szent Imre Kollégium igazgatója volt, amelyet megszakított azon üldöztetés, amelyet az új rendszer indított ellene (a népi demokrácia baloldali pártjai és a szovjet megszállók igyekeztek mindenkit ellehetetleníteni, aki a Horthy-korszakban jelentősebb pozíciót töltött be). 1948-ban 16 hónapnyi viszontagságos bujkálást követően – mikorra nyilvánvalóvá vált, hogy a demokratikus átmenet elbukott, és egy totális diktatúra alakul ki –, az emigrálás, Magyarország elhagyása mellett döntött. Emigrációjának első évében Innsbruckban volt a magyar menekültek lelkésze. Ezt követően 1948-ban a katolikus társadalom és a kereszténydemokrata politikusok támogatását élvezve megalapította a Magyar Keresztény Népmozgalmat, amelynek elnöke lett. A Keresztény Népmozgalomnak legaktívabb csoportja azoknak a képviselőknek a köre volt, akik a Demokrata Néppárt tagjaiként, parlamenti képviselőiként Barankovics Istvánnal együtt és a párt feloszlatása után, 1949 elején hagyták el az országot (Eszterhás György, Babóthy Ferenc, Belső Gyula, Kovács K. Zoltán). A Demokrata Néppárt emigrációs szervei 1951-ben egyesültek a Népmozgalommal.

Fontos szerepet vállalt az emigráció megszervezésében, nemzetközi kapcsolatainak ápolásában, a kezdetektől tagja volt a Magyar Nemzeti Bizottmánynak, annak Végrehajtó Bizottságának és Varga Béla meghívására a Menekültügyi Bizottság vezetője is lett (1952-ig). Egyszerre élt Párizsban és New Yorkban, az emigráció két szellemi központjában. Az 1950-es években beutazta Nyugat-Európa országait a magyar menekültkolóniákat meglátogatva, segítve beilleszkedésüket, túlélésüket. A Keresztény Népmozgalom elnökeként részt vett az európai Kereszténydemokrata Pártok Uniójának kongresszusain is, sőt elnöke is volt a menekült országok képviselőiből álló Középeurópai Keresztény Demokrata Uniónak[1]. Tevékenységével igyekezett nemzetközi szinten napirenden tartani a magyarság helyzetét, illetve felhívni a figyelmet szabadságának korlátozott voltára. Az 1956-os forradalom leverésének időszakában Washingtontól Rómáig próbált minden követ megmozgatni, hangsúlyozva a Szovjetunió törvénytelen beavatkozását, emellett tiltakozó gyűléseket szervezett. A forradalom bukását követően elfordult a nyílt nemzetközi politikától, életét a lelkipásztorságnak szentelte. 1957 és 1965 között ismét diákok nevelésével foglalkozott a müncheni nemzetközi katolikus diákotthon kötelékeiben. Igaz, nyíltan nem politizált, de figyelte a magyarországi eseményeket, sok otthonmaradott közéleti személlyel tartotta a kapcsolatot, igyekezett Magyarországot informális szinten képviselni az egységesülő Európában. Írói tevékenységét mindvégig folytatta, amelynek fókusza a hatvanas években már a külföldre szakadt magyarság identitásának megőrzésére, nemzeti öntudatának védelmére és politikai ellenállásának támogatására irányult. 1965-től a Münchenhez közeli egyházmegyei Karitász intézménynek, a Szent Rita Otthonnak volt a lelkésze. A hetvenes években az Európai Szabad Magyar Kongresszus elnöke. Életének utolsó szakaszában visszavonultan írt, tanulmányokat, köteteket, életrajzi összefoglalókat készített olyan neves személyekről, mint Apor Vilmos, Mindszenty József vagy Serédi Jusztinián, hatalmas örökséget hagyva az utókorra. A rendszerváltást már nem érhette  meg: 1988. május 26-án emigrációban, a németországi Oberhachingenben hunyt el. Hamvait 1992. november 4-én a végrendeletében foglaltak szerint szülőfalujába, Agyagosszergénybe szállították vissza, és helyezték végső nyugalomra.

Értékrendje, politikai gondolkodása

Élete során nagy hangsúlyt fektetett a szociális egyenlőség megvalósítására, a kisemberek védelmére, a család megerősítésére, amelyekhez párosult a nemzeti tudat ápolása és a közélet keresztény gyökerek mentén való megszervezése. Nyíltan vállalta, hogy Giesswein Sándor hagyományainak és elveinek folytatója. Országos hírnevet újságíróként, szerkesztőként valamint a katolikus szociális elvek, a pápai enciklikák népszerűsítőjeként szerzett. 1939-től a Magyar Élet Pártnak a frakciójában foglalt helyet az Országgyűlésben, de a párton belül a keresztény világnézeti kérdések képviselőjének tekintette magát. Emiatt is tudta elutasítani Magyarország német megszállását és a zsidó honfitársak mellett való kitartása, deportálásuk ellenzése is ebből a meggyőződéséből származott. A háborút követően rövid ideig hitt az új politikai erőkben, azonban a folyamatos balratolódás következtében belátta, hogy Magyarországon nincs lehetősége szabad politizálásra és mivel ekkor már bujkálnia kellett, az ország elhagyása mellett döntött. Az emigrációban mindvégig a szabad Magyarországot képviselte, igyekezett a katolikus értékrendű emigráns köröket megszervezni, összetartani. Több nemzetközi fórumon vállalt szerepet, ahol rendre felszólalt a szovjet terjeszkedéssel szemben, továbbá a magyarországi tarthatatlan állapotok ellen. Életének utolsó szakaszában felhagyott a politizálással, lelkipásztorként tevékenykedett. Lejegyezte életművét, rengeteg tanulmányban, kötetben továbbörökítve értékrendjét.

Fontosabb művei:

Nézzetek bele az ifjúság szívébe! Győr, 1932.

Korunk legnagyobb veszedelme. Budapest, 1936.

Proletárok megváltása – XI. Pius pápa „Quadragesimo anno …” kezdetű körleveléről. Budapest, 1936.

Nemzetiszínű pogányság. Budapest, 1937.

Magyarország és Nyugateurópa politikai kapcsolatai. Róma, 1960.

XXIII. János szociális tanítása: mater et magistra. München, 1962.

Apor püspök élete és halála. München, 1977.

A magyar politikai katolicizmus kommunista megvilágításban. Róma, 1978.

Rafinált vallásüldözés Magyarországon. München, 1980.

Magyarság és kereszténység Ötvenhatban. München, 1981.

Magyarság és Európa. München, 198?.

Források:

25 éve hunyt el Dr. Közi Horváth József – Megemlékezés Agyagosszergényben. Forrás: gyor.egyhazmegye.hu

Actio Catholica. Forrás: Magyar Katolikus Lexikon, lexikon.katolikus.hu

Az 1939-es Országgyűlés almanachja. Forrás: ogyk.hu

Borbándi Gyula: A magyar emigráció életrajza, 1945-1985. Forrás: mek.oszk.hu és Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem (Bern) 1985-ös kiadása. 92-93.o., 120-122.o.

Kiadvány Közi Horváth Józsefről, az igaz ügyek pásztoráról. Forrás: magyarkurir.hu

Közi Horváth József: Rafinált vallásüldözés Magyarországon. Forrás: Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár

„Közi Horváth József élete követendő példa.” Forrás: fidesz.hu

Közi Horváth József szócikk. Forrás: Magyar Katolikus Lexikon, lexikon.katolikus.hu

Pásztora igaz ügyeknek – Közi Horváth József születésének 110., és halálának 25. évfordulójára emlékeztek. Forrás: Közi Horváth József Népfőiskola, Agyagosszergény

A borítókép forrása: kozihorvathnepfoiskola.hu