A kommunizmus eszméje mind a kereszténydemokrata mozgalom alapelveivel, mind a kereszténység társadalmi tanításával ellentétes. A keresztény politikai gondolkodás és a kommunizmus már a munkásmozgalom kialakulásának korában kölcsönösen egymással szemben határozta meg önmagát. A XX. század közepére kiformálódó modern keresztény állameszme alapjaiban vitatta a kommunista berendezkedés létjogosultságát, ezért a kommunizmus magyarországi győzelme után képviselőire komoly retorziók vártak.
Előzmények: a Rerum Novarumtól a Demokrata Néppárt keresztény állameszményéig
A Rerum Novarum több szempontból mérföldkő volt a katolikus társadalmi gondolkodás fejlődésének történetében. Meghatározta a katolikus egyháznak a kapitalista berendezkedéshez, a modern polgári államhoz és a munkásmozgalomhoz való viszonyát. XIII. Leó pápa elismerte a munkásság helyzetének tarthatatlanságát, de a szocialisták által követésre felkínált megoldást tévútnak tartotta, mivel az ellenkezik nemcsak a magántulajdon szentségének elvével, de magával az emberi természettel is. A szocialisták vagyonegyenlősítő elképzeléseit, megvalósíthatatlan utópiaként kezelve a magánvagyonok köztulajdonba vételét, nemcsak erőszakosnak, de a társadalom rendjét feleslegesen felforgatónak is minősítette. Az enciklika érvelése szerint a magántulajdon felszámolásával megszűnne a „tehetséget és szorgalmat sarkalló ösztönzés”, kiapadnának a gazdasági fejlődés erői. Mindez végső soron nemcsak „nehéz és gyűlöletes szolgaságot” eredményezne, de „az emberek egyenlő nyomorához és különbség nélküli szánalmas helyzetéhez” is vezetne. Az osztályharc tézise az organikus társadalomszemlélet szempontjából eleve elfogadhatatlan volt. A pápai állásfoglalás megfogalmazza, hogy alapvetően tévednek azok, akik szerint a szegények és a gazdagok érdekeinek konfliktusa szükségszerű: a tőke és a munka legalább annyira egymásra is vannak utalva, hiszen „sem a tőke munka nélkül, sem a munka tőke nélkül nem lehet meg”. A keresztény bölcselet a társadalom minden tagjára nézve jogok és kötelességek rendszerét tartalmazza, amivel a társadalom egészének összhangja és a tagok harmonikus együttműködése biztosítható. A vallásnak e konfliktus feloldásában azért lehet kiemelkedő szerepe, mert törvényei figyelmeztetnek nemcsak az igazságosság követelményére, hanem a tagok egymás iránti kölcsönös felelősségére is.
A Rerum Novarum szellemiségének talán legkövetkezetesebb hazai képviselője, a kereszténydemokrácia előfutára, Giesswein Sándor a keresztényszocializmust egy olyan társadalompolitikai iránynak tartotta, amely a keresztény etika talaján állva akarja útját állni az individuális társadalom okozta igazságtalanságoknak és a nyomában fenyegető munkáslázadásnak, a „vad ösztönök” elszabadulásának. Az egyház által képviselt „szociális bölcsesség” híján a társadalmi katasztrófát elháríthatatlannak tartotta. 1907-ben megjelent „Társadalmi problémák és a keresztény világnézet” című művében a szociális kérdés körül összecsapó erőket a materializmus és az idealizmus küzdelmére vezette vissza. Saját korában azt látta, hogy a kezdetben haladó individualizmus puszta önzéssé silányult, a gazdaságban az egoizmus uralkodott el. A történelmi materializmus világnézete számára elfogadhatatlan volt, mert – mint a „Történelembölcselet és szociológia” című munkájában írta – Marx „eldobott minden metafizikát… nyíltan kimondta, hogy csak gyomorkérdéssel foglakozik… minden, ami a történelem keretén belül történik, a megélhetés kedvéért történik… azt az önérdekre kell visszavezetni”. A keresztény gondolkodók szerint téves fölfogás, hogy kizárólag a gazdasági viszonyok formálják, irányítják ellenállhatatlan erővel az emberek gondolkozását és cselekvését. A történelemnek ugyanúgy van metafizikája is, az ember nemcsak homo oeconomicus, vagy biológiai lény, hanem erkölcsi lény is. „Az emberiség történelmét hamis középpontból nézik, kik azt csak a földről nézik”. A marxizmus „sivár, vigasztalan fatalizmust” kínál, ami az emberiséget az ököljog és barbárság állapotába vezeti vissza, tehát veszedelmes a népek szociális fejlődésére – állította Giesswein is.
A modern kereszténydemokrata társadalomelmélet megalapozói a XX. század első felében a perszonalista filozófusok voltak. Az irányzat bírálta mind a kapitalizmust, mind a kollektivizmust, aminek konkrét megvalósulását a sztálini Szovjetunióban látták. Jacques Maritain (1882-1980) politikai filozófiája a liberalizmus és a szocializmus antropológiájával való polémiában született meg. Maritain a két irányzatot „antropocentrikus humanizmusoknak” nevezte, és megközelítésmódjukat leegyszerűsítőnek tartotta nem utolsó sorban azért, mert a személyt (persona) kizárólag a materiális dimenzióban tárgyalják, megfosztva őt spirituális lényegétől. Maritain szerint mindkét elmélet az emberi lét egy-egy fontos, ámde partikuláris elemét abszolutizálja: az individualizmus az egyén értékét, a kollektivizmus pedig a közösségiséget. A kettő között kiegyensúlyozó szerepet a perszonalizmusnak szánt. Államelméletében elfogadhatatlannak tartotta az állam olyan mértékű szerepét, amely a szocializmusban megvalósult, és vele szemben a szabadságban spontán módon megszületett intézményeknek, a civil társulásoknak szánt főszerepet a társadalom életében. Ideálja az embereket politikai célok érdekében eszközként kezelő sztálini állammal szemben egy személyközpontú, az igazságosságosság politikai erkölcsi parancsát érvényesíteni képes hatalom volt.
Kereszténydemokrácia és kommunizmus a proletárdiktatúra kiépítésének korában
Mindszenty József – és nyomában a magyar katolikus egyház követőinek jelentős része – elvi alapon, mindenféle tárgyalás vagy megfontolás nélkül utasította el a magyar kommunistákkal való együttműködésnek még a lehetőségét is. Ennek elsődleges oka az volt, hogy a korszakban (1939 és 1958 között) pontifikáló pápa, XII. Piusz meggyőződéses és intranzigens antikommunista volt, aki nem pusztán a katolikus egyház püspökeitől és papjaitól, de valamennyi hívétől is elvárta a kommunista eszmék elítélését. Egy 1949 nyarán kiadott dekrétumában megfogalmazta, hogy „azok a hívő keresztények, akik a kommunisták materialista vagy keresztényellenes tanítását vallják, főleg, ha védelmezik és propagálják, ezen tény alapján a katolikus hit aposztatáinak minősülnek, az Apostoli Szentszék hatályába tartozó kiközösítés alá esnek, és nem járulhatnak a szentségekhez”. Kifejtette, hogy választásokon „katolikus polgároknak nem megengedett olyan pártokra vagy jelöltekre adni a szavazatukat, akik még ha nem is hangoztatnak a katolikus tanítással ellentétes elveket […], de mégis társulnak a kommunistákkal és támogatják őket cselekedeteikkel”.
A magyarországi történelmi keresztény egyházak hasonló módon közelítettek a kommunista ideológiához a szovjet típusú politikai berendezkedés hazai kiépítésének idején. A kereszténység és a kommunizmus között ugyanis föloldhatatlan ellentétek feszülnek. A kereszténységnek a világképét az Istenbe, mint a világ teremtőjébe és a történelem urába vetett hit alapozza meg, középpontjában pedig vezető értékként az Isten képmására alkotott emberek közössége javának előmozdítása áll. Ezzel szemben a marxi és engelsi eszmerendszer immanens és materialista szemléletű, az emberi közösségre pedig elsősorban mint szükségből létrejött munkamegosztási formációra, szocializációs fórumra és a törzsfejlődés bizonyos szakaszában létrejövő együttélési alakzatra tekint. Mindezeken túl a kommunizmus – egyebek mellett – a tradicionális (polgári) értékrend megváltoztatását, a hagyományos tulajdonviszonyok és társadalmi hálózatok erőszakos átalakítását és a – lelkiismeret biztosítására hivatkozva – a történelmi vallások szisztematikus megszűnését vizionálja.
A második világháború utolsó szakaszában, a német megszállás végén és a szovjet megszállás hajnalán, 1945. január 21-én bontott zászlót Szegeden a Keresztény Demokrata Néppárt. A szervezet ekkoriban alkotta meg programját, amelynek alapja a kereszténység társadalmi tanítása volt. Erről a talajról kíméletlenül elutasított mindenféle szociális igazságtalanságot, s elkötelezte magát azok mielőbbi fölszámolása mellett. Merőben más módon és alapokon azonban, mint ahogy azt a kommunisták képzelték… A kereszténydemokrata program kiemelten fontosnak tartotta az emberi méltóság tiszteletben tartását, a munka értékének megbecsülését (és ebből eredően a munkás megfelelő bérezésének biztosítását), a magántulajdon sérthetetlenségét, (a házasság szentségi jellegéből fakadóan) a családi viszonyok rendezettségét, valamint a magyar haza szeretetét és védelmét. A Keresztény Demokrata Néppárt a gazdaságpolitika terén a szociális feszültségek orvoslását sürgette: a földreformot, valamint az ipari munkásság és az alkalmazotti réteg bérrendezését. A szervezet elkötelezett volt a demokratikus értékek és a politikai pluralizmus mellett, kiemelve az autonómia fontosságát mind az önkormányzatok, mind a társadalmi érdekképviseletek területén. Demokratikus fölfogása és a többpólusú politikai színtérbe vetett hite mellett a Keresztény Demokrata Néppárt elutasította mind a totalitárius és diktatórikus politikai eszméket (így a kommunizmust is), mind a szélsőségesen liberális irányzatokat. A pártprogramban megfogalmazták, hogy a „Néppárt szembehelyezkedik minden olyan politikai irányzattal, mely a nép sorsát szabadságellenes módon a nép nélkül vagy népellenesen szándékozik intézni, de elítéli a szabadosságot is, mely a társadalmi élet alaptörvényeinek rombolását megengedettnek tartja”.
Részben a Keresztény Demokrata Néppártból jött létre a Barankovics István vezette Demokrata Néppárt, amely a keresztény állameszmének és a demokráciának az értékrendjét tette meg választási programja alapjául. Barankovics a Hazánk 1947. augusztus 17-i számában megjelent „Arccal a keresztény állameszme felé” címet viselő cikkében a következőket írja: „A keresztény állameszmének nemcsak azok lehetnek hívei és harcos elszegődöttjei, akik valamely keresztény hitvallást vallják, hanem osztály és valláskülönbség nélkül mindenki, aki az állam célját a közjóban látja, az igazságosságot az állam legfőbb törvényeként tiszteli, s aki az emberi személyiség szabadságjogait csorbítani nem akarja. (…) Célunk… a magyar társadalom legszélesebb rétegeinek – bármely világnézet és párt égtáján is helyezkedik el – azt a tudatos vagy öntudatlan igényét fejezi ki, hogy a közösségi és egyéni létet egy az idők viharainak ellenálló erkölcsi rend sziklájára építsük fel.” Ebből az alapállásból következően és a párt 1947-es választási sikerének köszönhetően a Demokrata Néppárt vált a kommunizmus kiépítése ellen tiltakozó meghatározó politikai erővé. Az internálások, a politikai élet beszűkülésének és az éppen hogy szabaddá vált sajtó újbóli korlátozásának viszonyai között a kereszténydemokraták a szólásszabadság, a politikai szabadságjogok és az emberi jogok biztosításáért küzdöttek. Érvényesülésük garanciájaként követelték az alkotmánybíróság felállítását. A parasztság számára önálló, a munkásszakszervezetekkel azonos jogállású érdekvédelmi szervezeteket felállításáért szálltak síkra. Tiltakoztak a parlament szerepének csökkentése, a rendeleti úton történő kormányzati gyakorlat elharapózása ellen, szükségesnek tartották az államélet súlypontjának visszahelyezését a törvényhozásba.
Kereszténydemokrácia és kommunizmus a diktatúrában
A kereszténydemokrata világnézetet vallók üldöztetése azonban már korábban elkezdődött. A DNP indulásánál a kommunista irányítás alatt lévő Belügyminisztérium és ÁVH megfigyelte a pártot, annak működését igyekezték gátolni, valamint helyi szervezetei közé is beépültek, hogy így bomlasszák a párt egységét. A kommunista ideológiának a ’45 utáni Magyarországon egyik legfőbb ellenfele a katolikus egyház és annak közéleti megnyilvánulása, a kereszténydemokrácia volt. A kereszténydemokrácia nem kompromittálta magát a korábbi évtizedekben és a háborúban, így reális kihívója lehetett a baloldali pártoknak. Széles társadalmi támogatottsága révén a kommunisták nem tudtak nyílt támadást intézni a DNP ellen, mivel az közfelháborodást váltott volna ki. Taktikájuk az volt, hogy képviselőnként, „egyesével” morzsolták fel a pártot. A DNP kikényszerített feloszlatását követően a korábbi képviselőknek el kellett szenvedniük a hatalom „bosszúhadjáratát”, amely internálásokban, kényszermunkában, rendőrségi felügyeletben, koncepciós perekben és a mindennapok apró zaklatásaiban manifesztálódott. A retorziók nem pusztán a párt megbüntetését, legalább ennyire az eszme ellehetetlenítését és közgondolkodásbeli háttérbe szorítását is szolgálták. 1949 után a kommunista társadalom és a totális diktatúra kiépítése a korábbi elit marginalizálásával, megsemmisítésével járt együtt. Az egykori DNP-s képviselők jelentős része külföldre, Nyugat-Európába és az Egyesült Államokba menekült a hatalom elől, míg azok, akik a Magyarországon maradás mellett döntöttek, el kellett hogy viseljék személyük, családjuk és környezetük tagjainak meghurcolását. A Rákosi-rendszer a DNP értelmiségi tagjait kevésbé büntette, mint a birtokos parasztságot, akik nem csak egzisztenciálisan, hanem sok esetben lelkileg is összeomlottak a nyomás alatt. A párt megsemmisítése és képviselőik háttérbe szorítása ellenére a szervezet látens módon életben tudott maradni a kemény diktatúra éveiben is.
Az 1956. októberi események nemcsak az ifjúságot aktivizálták, hanem az 1945 után alakult és 1949-ig felszámolt pártokat is. Mai ismereteink szerint a forradalmi eseményekben helyi és országos szinten 13 egykori kereszténydemokrata képviselő vett részt. A párt felújította működését és deklaráltan ellenzéki tevékenységet folytatott, Nagy Imre mellett kiállva. Szerepvállalásukat a visszarendeződő hatalom a forradalom leverése után aránytalanul nagymértékben megtorolta. Néhány napi demokratikus tevékenységért újabb internálások, börtönbüntetések időszaka köszöntött be a reformokat aktívan felvállalók életében. A Kádár-rendszer a Rákosi-korszaktól eltérően nem kollektíven büntette a kereszténydemokrata eszméket magukénak vallókat, hanem egyéni szinten más-más retorziók születtek, kialakítva így egy személyes függési rendszert. 1956 után újfent végbement a (K)DNP szétverése, diszkreditálása, valamint a keresztény civil szervezetek megfigyelése, ellehetetlenítése. Mindehhez a rendszer ideológiai fedőszövege „a katolikus és a jobboldali reakció” visszaszorítása volt, amihez szorosan kapcsolódott a keresztény értelmiségi körök hatványozott ellenőrzése, „felszín alatt tartása”.
A megtorlásokat követően kialakult ugyan egy látens pluralizmus, ugyanakkor a demokratikus eszmék – köztük a kereszténydemokrácia – továbbra is persona non graták maradtak, azaz a három T közül a tiltott kategória vonatkozott rájuk. 1964-ben a kereszténydemokraták ellen nagyszabású koncepciós pert folytattak le, amit a Matheovits Ferenc elleni eljárás szimbolizált. A per fő vádpontja az illegális szervezkedés és a „jobboldali reakció” volt. Ez a billog a korszakban bárkire rásüthető volt, aki bírálta a rendszert, vagy nem értett egyet az MSZMP elveivel. Matheovics Ferenc 10 év börtönbüntetés után csak 1974-ben szabadult. Az utolsó meghurcolási hullámot követően a magyar közéletben egyre inkább érvényesült az „aki nincs ellenünk, az velünk van”-elv, ami a kereszténydemokratákra is igaz volt. Cserébe a korlátozott mozgástér elnyeréséért több korábban kereszténydemokrata politikus lett a Hazafias Népfront tagja nem egyszer kikényszerített, diktált kompromisszum hatására. Az utókor vélekedéseit máig megosztja, hogy mennyiben tekinthető ez a taktika önfeladásnak és mennyiben a lehetőségek korlátozott kihasználásának.
Az emigrációba kényszerült kereszténydemokraták ez idő alatt nemzetközi fórumokon képviselték évtizedeken át a magyar „ellenzékiséget”. Több prominens, egykori DNP-s képviselő, mint Barankovics István, Varga László vagy Belső Gyula aktívan részt vett a nemzetközi kereszténydemokrata szervezetek megalapításában (például a Közép-Európai Kereszténydemokrata Unió), a kapcsolattartásban, a magyar forradalom emlékének napirenden tartásában, hovatovább emigráns magyar fórumok létesítésében. Kovács K. Zoltán a Szabad Európa Rádióban elhangzott műsorok összeállításában vette ki részét, emellett készültek „kánonmunkák” is (Kovrig Béla és Barankovics István tollából), amelyek a kommunizmus és a társadalom kapcsolatát, illetve a kereszténydemokrata elvek és értékek alapvetését foglalták össze. Igaz, az emigrációban élők nem térhettek vissza Magyarországra, ugyanakkor otthonmaradt rokonaik révén napi szinten értesültek a hazai viszonyokról, amit az államhatalom igyekezett is kihasználni oly módon, hogy az „otthonmaradottakkal” zsarolta az emigráns kereszténydemokratákat.
