Esterházy Miklós Móric, gróf

Esterházy Miklós Móric (Róma, 1855 – Csákvár, 1925) katolikus magyar arisztokrata, főrendiházi tag, császári és királyi kamarás. A közéletbe az egyházpolitikai harcok idején, az 1890-es évek első felében kapcsolódott be, és fontos szerepe volt egyrészt a Katolikus Nagygyűlések magyarországi meghonosításában, másrészt a Katolikus Néppárt létrehozásában. „Istenért, oltárért és hazáért!” jelszava végigkísérte mozgalmas politikai és társadalmi tevékenységét.

A katolikus szociális tanok és mozgalmak kibontakozásában Európa nyugati felében is jelentős szerepe volt néhány arisztokrata személyiségnek, így például a franciák közül Albert de Mun, La Tour de Pin grófoknak vagy Németországban Ketteler Mainz-i püspöknek. Az ipari forradalom okozta társadalmi feszültségek és elnyomorodás ellenében a kereszténység szociális tanításának modern megfogalmazására hozták létre Gaspard Mermillod bíboros kezdeményezésére a Freiburgi Uniót, azt a nemzetközi munkaközösséget, amely a szociális kérdésről munkaanyagot készített és juttatott el a pápához. XIII. Leó pápa részben ezt az anyagot is felhasználta a katolikus társadalmi tanítás megújításában mérföldkőnek számító enciklikája, a Rerum Novarum (1891) kidolgozásában. A Freiburgi Unióban magyar részről ott találjuk Esterházy Miklós Móric grófot, aki a maga idejében jelentős anyagi áldozatot hozott vagyonából a korszerű katolikus érdekek támogatására. 1887-ben így jellemezte a szociális felelősség helyzetét hazánkban: „Magyarország a szociális törvényhozás területén egyetlen lépést sem tett, a klérus semmiféle megértést nem mutat a szociális kérdés iránt annak ellenére, hogy a prímás a közelmúltban irányt mutatott.”

Pedig a szociális kérdés megoldása mind állami, mind egyházi szinten Magyarországon is aktuálissá vált. A felvilágosodás és a francia forradalom utáni társadalmi és politikai változások Európa szerte megváltoztatták egyén és közösség, társadalom és állam viszonyát, amely átalakulás természetszerűleg érintette az egyházak helyzetét is. Ez a változás nem az egyház akaratából történt így: a szekularizáció társadalmi és politikai skálája azonban a szó szoros értelmében magában foglalta az egyházi javak kisajátítását, az antiklerikalizmus megnyilvánulásainak legkülönbözőbb jelenségeit, és a felvilágosodás filozófiájának végpontján megjelent az ateizmus is. A társadalmi elvallástalanodás jelensége mögött a globális kapitalizmus létrejötte húzódott meg. A felbomló tradicionális agrártársadalmak ipari társadalmaknak adták át helyüket, ahol az urbanizáció és indusztrializáció folyamatai révén új társadalmi tagozódás jött létre: az ipari munkásság és a tőkés tulajdonosi osztály poláris megosztottsága. A technikai forradalmak nyomán modernizálódó világ ellenstruktúrájaként pedig olyan mértékű és mélységű szegénység alakult ki, amely messze meghaladta a tradicionális világban a „szegény” helyét kijelölő és azt kezelni képes keresztény „karitász” hagyományos illetékességi körét. A megváltozott világban a keresztény egyházak és keresztény politika helyét kereső közéleti személyiségek közé tartozott hazánkban Esterházy Miklós Móric is.

A Rerum Novarum enciklika magyarországi fogadtatására és értelmezésére azonban a katolikus egyház és a liberális magyar állam egyházpolitikai küzdelmének időszakában került sor, ez a politikai környezet nagy mértékben meghatározta a Magyarországon ekkor kialakuló politikai katolicizmus jellegét. Mint ismeretes, a kultúrharc Magyarországon is lezajlott: az egyházpolitikai törvénykezés következtében 1894-95-ben megtörtént az egyház és az állam szétválasztása. Tehát az egyházpolitikai törvények ellenhatásaként, mintegy „önvédelmi reflexként”[1] jelentkezett az a katolikus közéleti aktivitás, amely egyrészt a Katolikus Nagygyűlések létrehívásával, másrészt a Katolikus Néppárt létrehozásával kívánta a katolikus érdekek védelmét szolgálni. Az első és nagyobbrészt vidéken tartott katolikus gyűlések valójában politikai jellegűek voltak, hiszen az egyházpolitikai törvények elleni tiltakozásra szervezték őket a későbbi néppárt alapítói. Az 1893. február 20-i soproni gyűlést Komáromban, Pozsonyban, Szabadkán követték mások. A katolikus nagygyűlések nyugat-európai mintára való megszervezését koordináló Zichy Nándor és Esterházy Miklós Móric helyesen látták meg, hogy a katolikus tömegek mozgósítása hatásos fegyver, így 1894. január 16-ára a pesti Vigadóban hívták össze az első fővárosi katolikus nagygyűlést. A budapesti nagygyűlésen Vaszary hercegprímás megnyitó beszédében leszögezte, hogy a katolikus egyház nem kér kiváltságokat, mert – mint mondta – „mi alkalmazkodni tudunk hazánknak megváltozott viszonyaihoz, de hit és erkölcs dolgában […] a század korszelleme előtt meg nem hajolhatunk”.[2]

A katolikus közéleti öntudat létrehozásához és fenntartásához azonban az elitek folyamatos szervezőmunkájára volt szükség. Esterházy és Zichy azt is felismerte, hogy a rendszeres közéleti erődemonstráció csupán szükséges, de nem elégséges feladat céljaik megvalósításához.[3] Valójában ezek az események alig voltak képesek elérni az országos sajtó ingerküszöbét, nemhogy valóságos politikai hatást kifejteni. A liberális véleményformálók biztosak voltak abban, hogy a katolikus ellentábor képtelen lesz nagyobb tömegek megmozgatására. A formálódóban lévő politikai katolicizmus arisztokrata vezetői azonban korán felismerték a problémát, és keresni kezdték a katolikus közvélemény hatékony megjelenítésének más lehetőségét.[4] A történeti szakirodalom korábban Zichy Nándor és Esterházy Miklós Móric magánakcióiként tartotta számon ezeket a gyűléseket, mint amelyek – szemben az alsópapság harciasabb csoportjaival – elsősorban az értelmiség és a középosztály megnyerésére törekedtek. Ennek a felfogásnak a hátterében feltehetően az a tény áll, hogy a gyűlések elnöki funkcióját a két gróf töltötte be. Azonban a tömegek nem kizárólag „statisztaként”, hivatkozási alapként voltak érdekesek. A szervezők valóban meg akarták szólítani hallgatóságukat: a szónokok gyakran mutattak rá egyfajta „érdekegyesítés” szükségességére, arra, hogy a katolikus politika nem merülhet ki az egyházpolitikai törvények ellenzésében, hanem fel kell karolnia az egyszerű nép jogosnak tartott követeléseit is. Ezeket az igényeket legkövetkezetesebben Esterházy Miklós Móric hangoztatta, aki Sopronban és Komáromban is nagy részletességgel beszélt szociális jellegű javaslatairól.[5] Esterházy Csákváron saját költségén egyházi és jóléti intézményeket is létesített és tartott fenn: iskolákat, zárdát, kórházat, szegényházat, gazdasági intézetet és ifjúsági köröket. Bőkezű anyagi támogatása tette lehetővé a katolikus szellemű Fejérmegyei Napló és az Alkotmány című folyóirat megindítását is. A társadalmi aktivitást nagyon hamar pártszervezés követte: Esterházy az 1895-ben megalakuló Katolikus Néppárt társelnökeként küzdött a katolikus politikai célok megvalósulásáért.[6]