Az európai kereszténydemokrácia története

A 19. században az egyháznak a politikai életben való részvétele alapvetően a szekularizáció térnyerésére adott válaszként vált szükségessé. A liberális társadalomszervezési elvek a vallást a magánszférába utalták és ennek nyomán sok európai országban az egyház pozícióvesztése következett be. Emellett azonban reagálnia kellett a szabad versenyes kapitalizmus következményeire is. A formálódó modern keresztény politikának állást kellett foglalni a terjedő szegénységből fakadó negatív társadalmi jelenségekkel kapcsolatban A XIX. század utolsó harmadára nyilvánvaló lett a vallástalanság, a hitehagyás terjedése is. A keresztények társadalmi-politikai gondolkodásának egyrészt a felemelkedő liberalizmussal, másrészt a liberális kormányok teremtette helyzetből következően sikeres szocialista mozgalommal kellett versengenie. Mindemellett pedig meg kellett kísérelnie még azt is, hogy a korábbinál hatásosabban szólítsa meg a modern kor emberét.

Mindezt számba véve talán nem véletlen, hogy 19. századi katolikusok magatartását az egyértelműség látható hiánya jellemezte. A katolikusok, különösen azokban az országokban, ahol kisebbséget képeztek, közösségeik emancipációjának reményében megállapodtak a liberálisokkal. Voltak, akik úgy vélték, hogy a szocializmussal való harc legjobb eszköze az imitáció, éppen ezért bátorították a szocializmushoz hasonló attitűdöket és eszméket, máshol pedig épp fordítva a restaurációkonzervatív álláspontok domináltak. XIII. Leó pápa a Rerum Novarum enciklikával 1891-ben felvázolta a katolikus mozgalmak jövendő egységesítésének alapvonalait. Bírálta mind a forradalmi mozgalmat, mind a kapitalista gazdasági rendszert, de elfogadta a polgári berendezkedést és ösztönözte az államnak a gazdaságon belüli szerepvállalását. Ezt követően, Graves de communi enciklikájában (1901. január 18.) elfogadhatónak nyilvánította a „kereszténydemokrácia” kifejezést, amely nem jelent mást, mint a katolikusok társadalmi tevékenységét. Keresztényszocializmus és kereszténydemokrácia ebben az értelemben közös tőről fakadó, de nem azonos fogalmak. 

 Az elsősorban a szociális problémákra reagáló keresztényszociális eszme – amit bizonyos megszorítássokkal a mai értelemben vett kereszténydemokrácia egyik előzményének tekinthetünk – Európa szerte nagyon változatos politikai szervezeti formákban nyilvánult meg. Keresztényszocialista pártok, munkásmozgalom, keresztény szakszervezetek, szakegyesületi mozgalmak, érdekvédelmi szervezetek jöttek létre, később pedig a keresztényszocialista eszmék képviseletét a keresztény társadalmi mozgalmak vették át. Az első keresztényszociális programú párt, a Centrum Párt Németországban Ketteler kezdeményezésére alakult meg 1871-ben. Olaszországban 1875-ben jött létre az Opera dei Congressi mozgalom, amely később a kereszténydemokrácia bázisává vált. Ausztriában a kereszténység és a szociális eszmék összekapcsolása Carl von Vogelsang munkásságában történt meg és 1877-re jutott el a Karl Lueger vezette Keresztényszocialista Párt megalakulásához. A XIX. századi keresztényszociális gondolat jegyében fogant pártok még általában konzervatív jobboldali pártokként pozicionálták magukat a politikai palettán, de ez nem jelentette azt, hogy a keresztényszociális eszme ne lett volna kezdettől differenciált. A XX. század elejére azonban világosan kitapinthatóvá vált egy a Vatikánhoz szorosabban kapcsolódó, konzervatívabb és jobboldalibb irányzat, ami aztán a főszerepet inkább a két világháború között játszotta, míg a másik – az egyházi hierarchiával szemben autonómia igényét bejelentő, az alkotmányossághoz és demokratikus értékekhez erősebben kötődő – áramlat, a második világháború után vált meghatározóvá. Ez utóbbit tekintik általában a második világháború utáni kereszténydemokrácia közvetlen forrásvidékének.

A keresztény politizálás számára a két világháború között politikai helyzet több szempontból is kihívást jelentett. Mind teológiai, mind pedig vallásetikai alapon oppozícióba kerültek a kiépülő új hatalmi centrumokkal szemben. A diktatúrával és a faji megkülönböztetéssel való szembenállást az egyház vallásetikai alapjai kétségtelenné tették.  A diktatúrákkal szembeni elvi oppozíció azonban – különböző okok miatt – nem jelentette automatikusan azt, hogy a legfontosabb katolikus pártok számottevő politikai ellenállást tudjanak tanúsítani a politikai hatalom totális kisajátítására törő fasiszta és nemzetiszocialista erőkkel szemben. A németországi Centrum Párt, az olasz Katolikus Néppárt, valamint az osztrák keresztényszociális párt felmorzsolódott a korszak politikai küzdelmeiben. A megújulás bölcsője a forradalom óta vallásellenesnek számító Franciaország volt, ahol a katolikus politizálás – nem utolsó sorban a pápa ösztönzésére – felerősödött az 1930-as években. A különböző keresztény csoportok összefogásával létrejött a Demokrata Néppárt, amelynek politikai alapállására a kereszténydemokrácia és a mérsékelt konzervativizmus volt a jellemző. A párt elismerte a francia köztársaságot, hitet tett a demokratikus szabadságjogok és a munkaadók és munkavállalók párbeszéde mellett, ugyanakkor a keresztény szakszervezetek önállóságát védelmezve helytelenítette a Marc Sangnier vezetése alatt álló szintén kereszténydemokrata Jeune République társaság népfrontpolitikáját. A francia katolikus szellemi megújhodás két rangos szellemi központja az 1932-ben alapított két folyóirat az Esprit és a L’Aube voltak.   Jacques Maritain – Henri Bergson tanítványa -, a filozófus és politikai gondolkodó úgy vélte, hogy a katolikus politizálás előtt új perspektívákat kell nyitni, mivel választási lehetőség nemcsak a szocializmus, és a fasizmus között van. A kibontakozás útját az jelenti, ha a katolicizmust és a demokráciát közelebb hozzák egymáshoz. Állásfoglalása komoly hatást gyakorolt az európai politikára. Hatására a kereszténydemokrácia megerősödve küzdött a totalitarizmus ellen és megakadályozta, hogy az antifasiszta harcban való részvételt kizárólag a baloldal tulajdoníthassa ki magának.

A második világháború utáni Nyugat-Európai kereszténydemokrata pártok gyorsan komoly politikai erőkké váltak. A háború során diszkreditálódott szélsőjobboldal és a vele szövetkező konzervatív erők olyan politikai űrt hagytak maguk után, amelyet elfoglalhatott az antifasiszta politikai múlttal rendelkező, a két világháború közötti politikai és társadalmi csődért felelőssé nem tehető, hagyományos erkölcsi értékeket hirdető kereszténydemokrácia. A kereszténydemokrata pártok több helyen sikerüket annak köszönhették, hogy a korábbinál nagyobb társadalmi és politikai mozgásteret tudtak biztosítani maguknak. Ennek hátterében több tényező állhatott. Az első az ellenállásban való részvétel, amely legitim politikai szereplővé tette őket a háború után. Ide sorolhatjuk a demokrácia határozott és következetes képviseletét, valamint azt is, hogy képesek voltak oldani az egyházi hierarchiával való korábbi szoros kapcsolatukon. Azokban az országokban, ahol a baloldal, kiváltképp a kommunisták erősek voltak (pl. Franciaország és Olaszország) a közvélemény egy része tőlük várta, hogy ellensúlyozzák a szélsőbaloldal előrenyomulását. A vegyes vallású országokban jelentőséggel bírhatott az a tény is, hogy a kereszténydemokraták késznek mutatkoztak a pártot általános keresztény alapokra helyezni. Így például a német Christlich Demokratische Union (CDU) katolikus evangélikus párttá vált. Végül nem utolsó sorban meg kell említenünk a kereszténydemokrata pártok társadalmi beágyazottságát. A pártszervezés több országban támaszkodhatott a keresztény szubkulturális hálóra, ami még az 1922-ben indult Actio Catholica jegyében épült ki a két világháború között.

Nem véletlen tehát, hogy kereszténydemokrata pártok Olaszországban, Németországban, Hollandiában, Ausztriában és Belgiumban a háború utáni évtizedben jóval 40% feletti szavazati arányt tudhattak magukénak. A hatvanas években és a 70-es évek elején a kereszténydemokrácia átmeneti népszerűségvesztéset mutatják a választási eredmények, majd a 70-es évek második felében és a 80-as évek elején újra újabb fellendülés következett.

 A második világháború után Európa talpra állása, egységesülése és megerősödése nagy részben a kereszténydemokrata pártoknak és kiemelkedő történelmi személyiségeiknek köszönhető. Az európai egység megálmodói, alapító atyái, Konrad Adenauer, Robert Schumann, Alcide de Gasperi mind kereszténydemokraták voltak. Az Európai Unió megteremtése az első lépésektől kezdve magán viseli a kereszténydemokrata eszmeiséget, nem véletlen, hogy elvei a kereszténydemokrata alapelvekkel azonosak.

(Forrás: Politikatudományi Enciklopédia. (Szerk. Vernon Bogdanor) Osiris Kézikönyvek. 2001. Magyar Katolikus Lexikon, Ormos Mária: Politikai eszmék, politikai gyakorlatok a 20-21. században. Napvilág Kiadó. Budapest, 2009.199-208. o. Gergely Jenő: A kereszténydemokrácia történetéhez Magyarországon.)

Kapcsolódó anyag:
Johannaes N. Schasching SJ: Utópia-e a keresztény politika? In. Mérleg. 2001/2