Már az ókorban – főként Arisztotelésznél – megjelent az az elgondolás, amely a középkorban Aquinói Szent Tamás munkássága nyomán vált elfogadottá, és amely szerint az állam ‘természetes társulás’, ill. ‘természetes közösség’ (societas naturalis). E latin kifejezés az emberi társiasság olyan természettől adott formáját jelöli, amely lényege szerint nem előfeltételez más – fölérendelt, azaz önmagához képest külső – közösséget: normái saját magában rejlenek, ezért jogilag tökéletes (perfecta). Az arisztotelészi-tamási felfogás szerint az államban egyúttal jelen van minden, az emberi szükségletek kielégítéséhez szükséges adottság – ennyiben az állam ‘teljes’ (completa). A közismert rövid formulával összegezve tehát az állam „societas naturalis perfecta completa”.
Ferdinand Tönnies „Közösség és társadalom” (Gemeinschaft und Gesellschaft) című, 1887-ben megjelent műve különbséget tesz természetes közösség (Gemeinschaft) és mesterségesen létrehozott közösség (Gesellschaft) között. Az elsőben tisztán és intenzíven érvényesül az ember „szociális ösztöne”, a másikban viszont társadalmi érdekek és célok kötik egymáshoz az egyéneket.[1]
Ebben a felfogásban az állam mint természetes közösség alapegységének a család tekinthető, hagyományosan erre épülnek a különféle, rokonsági alapon számon tartott nagyobb közösségek (pl. a nagycsalád és a nemzetség).[2] A nacionalizmus elméletek etno-szimbolista irányzata a „vérségi” alapon szerveződő nemzetet tekinti a legátfogóbb természetes közösségnek[3], ezt azonban nemcsak a polgárok szabad szövetségén alapuló politikai nemzet konstrukciója kérdőjelezi meg, hanem lényegében már a tágabban értelmezett kulturális nemzetfogalom is.
A család mint természetes közösség egyik, hagyományosan normatív definíciójában a ‘természetes’ jelző nem pusztán, általánosságban, az emberi természetnek megfelelő társulásra, hanem kifejezetten az élet továbbadására alkalmas – heteroszexuális – kapcsolaton alapuló közösségre utal. Egy másik lehetséges, inkább leíró jellegű megközelítés a családi közösség ‘természetessége’ nem zárja ki a család mint racionális és etikai kapcsolatrendszer jelentésének és alakzatainak történeti változásait.
A családnak mint természetes közösségnek a természetes erkölcsi törvényre hivatkozó meghatározása abból a katolikus hithagyományban alapvetőnek számító meggyőződésből indulhat ki, hogy az emberi természetnek az ember szabad döntéseit megelőző és egyben lehetővé tevő objektív struktúrái a teremtő Isten mintegy tárgyiasult akaratát jelenítik meg. Ugyanakkor a teológia az ember mint értelemmel és szabad akarattal rendelkező lény természetéből adódó jogait és kötelességeit – ezek összességét a katolikus etika természetjognak is nevezi – nem csupán tényszerűségükben, hanem az emberi cselekvéssel együtt formálódó mivoltukban is reflektálja.[4] Következésképp a természetes közösségekről szólva nem hagyható figyelmen kívül a ‘természetes’ jelző tartalmának dinamikája, amely a természetfogalom nyelvi-kulturális, azaz történeti meghatározottságából fakad.
A család mellett a keresztény pluralista társadalommodell sarokpontjai az egyén és az állam között közvetítő szerepet betöltő természetes társadalmi csoportok, különböző egyesülések is. Ezeket a közösségeket nem a hatalom hozza létre, az államtól függetlenül léteznek, a megválasztott politikusok „készen kapják őket”, jogaikat tiszteletben kell tartaniuk. A civil társadalom a magánélet és az állami szektor között közvetítő polgárok közössége. A társas összetartozás kifejeződése, az önmagukat közösségé szervező egyének tevékenykedésének szférája, amely a hétköznapokban rejlő tudást és bölcsességet kamatoztatja közös lokális célok érdekében. A civilek öntevékeny szerveződések, amelyek közösségi szükségleteket elégítenek ki és a profi politikával szemben laikusként jelentik be igényüket saját sorsuk alakítására. A keresztény és demokrata társadalmi tanítás majd minden alapelvéből levezethető a civil mentalitás és a közösség felé forduló állampolgári kultúra jelentősége. A kereszténydemokrácia a személyiséget nem pusztán önérdekkövető individuumként, hanem olyan társas lényként fogja fel, aki nem az atomizáltság állapotában, hanem embertársai kapcsolatrendszerében él. Képességeit nemcsak egyéni boldogulására, hanem szűkebb és tágabb közössége érdekében is kamatoztatja.
Az állam alapvető feladata az emberi méltóságot biztosító élet garanciáinak megteremtésével, a közjó szolgálatával védje ezeket a természetes közösségeket. Subsidiumot, azaz menedéket és támaszt kell kapniuk az államtól, amennyiben feladataik ellátásában akadályokba ütköznek. Zökkenőmentes működésük esetén tőlük jogköröket elvonni és azt egy magasabb szinten szerveződött társulásra áthárítani a keresztény társadalmi tanítás szerint nemcsak jogszerűtlenség, de társadalom rendjének felforgatása is.
Barankovics István 1947-es választási rádióbeszédében erről így vallott: „Az állam van az emberekért és nem az emberek vannak az államért. Az állam nem öncélú, hanem az emberek földi boldogulásának szolgálatára rendelt intézmény.”
