Társadalmi tanítás

A katolikus egyház társadalmi tanítása a 19. század vége óta folyamatosan alakuló szövegkorpusz, amely pápai és püspöki köriratokból, illetve a II. Vatikáni Zsinat „Gaudium et spes” kezdetű, az egyház és a modern világ viszonyáról szóló lelkipásztori konstitúciójából áll. XIII. Leó pápa 1891-ben megjelent Rerum novarum kezdetű enciklikájától kezdve római egyházfők sora fejtette ki tanítását korának legégetőbb szociális problémáiról.[1] Ide tartozik a Quadragesimo anno (1931), a Mater et magistra (1961), a Pacem in terris (1963), a Populorum progressio (1967) és a Laborem exercens (1981) kezdetű enciklika is.

A társadalmi tanítás mégsem csupán a „szociális kérdés” megoldására irányuló gyakorlati irányelvek halmaza, és nem is a modern szociológia bizonyos, a keresztény-szociális iskolázottság szempontjából használható ismereteinek hasznos válogatása, hiszen „nem választható el az emberről szóló keresztény tanítástól” (Mater et magistra, 222.). A társadalmi tanítás tehát társadalometikai elvek és belőlük adódó társadalomszervezeti követelmények rendszere. Nem egyedi problémák leltára vagy megoldások receptje, hanem a társadalom életének optimalizálását szem előtt tartó egységes állásfoglalás: a világról, az egyház szerepéről, az egyház és a világ viszonyáról.[2] A társadalmi tanítás tehát az emberi társadalom lényegéről és rendjéről, valamint az ezekből adódó és a mindenkori történelmi viszonyokra alkalmazandó normákról és rendezési feladatokról társadalombölcseleti és társadalom-hittudományi úton szerzett ismeretek összessége.

• A keresztény társadalmi tanítás teológiai fontossága öt megfontolással támasztható alá:
• Az ember Isten képmása, akit Krisztus vére megváltott, és aki Istennel való örök közösségre kapott meghívást. Nem alacsonyítható le állami, társadalmi vagy gazdasági folyamatok tárgyává és eszközévé.
• Isten az egész embert váltotta meg, aki valójában embertársaival és a közösséggel áll kapcsolatban. Az emberről szóló keresztény tanítás kétes csorbítása lenne, ha benne csupán az Isten megszólította egyes lelket látnánk.
• A társadalmi tanítás azt hangsúlyozza, hogy a bűnbeesés után is létezik a társadalmi együttlétnek az ember társadalmiságában gyökerező, Istennek tetsző rendje. A társadalmi tanítás tárgya ez „a társadalmi rend, ennek a rendnek az Örömhír üdvterve szerinti újratermelődése és beteljesülése” (QA).
• A mindenkori környezetünktől való megalázó függőségünk miatt a társadalmi viszonyoknak az üdvösség szempontjából megrendítő jelentőségük van, mert az embereket „azok a társadalmi körülmények, melyek között … élnek, s melyek közé már gyermekkorukban kerülnek, gyakran eltérítik a jótól és a rossz felé terelik” (GS 25). Ha felborul az Isten akaratából valló rend, „olyan társadalmi … viszonyok alakulnak ki, amelyek óriási akadályokat gördítenek ama bizonyos egyetlen szükséges, az örök üdvösség keresésének útjába az emberiség hatalmas tömegei számára” (QA 130). Az üdvösségnek gátat vető botrányos állapotok, így egyes elmaradott országok nyomorúságos körülményei is, megoldásért kiáltanak, ami nem merülhet ki a szociális helyzet kritizálásban és alamizsna osztogatásában, hanem a katolikus társadalmi tanítás szerint is társadalmi újrarendezésre van szükség.

Hogy a társadalmi tanítás nem választható el az emberről szóló keresztény tanítástól, végső soron Krisztus emberré válásából következik.[3]

A társadalmi tanítás célja – elsősorban társadalompolitikai, társadalometikai és társadalompedagógiai vonatkozásában – nem valamilyen földi paradicsom, hanem az a társadalmi rend, amelyben az ember képes teljesíteni Isten akaratát, azaz teremtményi méltóságának megfelelően, felelős szabadságban és igazságos feltételek között élhet. Ennélfogva elutasítja mind a társadalom-utópizmust, mind a spiritualisztikus gettó-kereszténységet. Soha nem szabad megfeledkeznie arról, hogy megértse „az idők jeleit” (Mt 16,3). Ha ezt nem teszi, azt kockáztatja, hogy a jelenkortól idegen absztrakció áldozata lesz, legyen az mégannyira hű az alapelvhez. Ebből következik, hogy a keresztény társadalmi  tanításnak gondosan figyelembe kell vennie, és ki kell értékelnie az empirikus-szisztematikus szociológia, a társadalomtörténet, a társadalompszichológia, a demográfia stb. bizonyított eredményeit, különösen a jelen korszakban, amikor viharos társadalmi, technikai és gazdasági fejlődések folytán az ember létezési módjának és életformáinak mélyreható változásai következnek be.[4]