A szubszidiaritás az autonóm, öntevékeny és szabad közösségek teoretikus megalapozásának elve. Kereszténydemokrata társadalomszervezési elv, amely hatalomszervezési technika és erkölcsi norma is egyben. Hatalomszervezési technika, amennyiben az egyén, a természetes közösségek és az állam viszonyrendszerét szabályozza. Erkölcsi elv, amennyiben a közjó megvalósításában kötelezettségeket ró mind a társadalomra, mind pedig az államra. Egyszerre legitimálja az egyének és a csoportok szabadságát és jeleníti meg a másokért vállalt felelősség imperatívuszát. A szubszidiaritás elve emellett válasz a politikai filozófiának az egyén és a közösség harmóniáját kereső örök kérdésére.
A szubszidiaritás a katolikus egyház közel száz éves társadalmi tanításán alapul. Az 1931-es Quadragesimo Anno szerint a „társadalom rendjének felforgatása” (QA 1931) mindazt egy magasabb szintű közösség döntési jogkörébe delegálni, azaz az emberek hatásköréből kivonni, amit az alacsonyabb szintű közösség képes végrehajtani. A kormányzatnak és az állam intézményeinek főszabályként önkorlátozást kell alkalmaznia és tiszteletben kell tartani az alacsonyabb szintű közösségek autonómiáját, jogait saját ügyeik intézésére. Szükség esetén azonban, amikor a közösségek erői elégtelennek bizonyulnak társadalmi hivatásuk teljesítésére, a hatalomnak védőhálóként kell funkcionálnia, kisegítőként (subsidium) ott kell állnia mellettük, támogatva őket, hogy megerősödjenek és alkalmassá váljanak az önálló cselekvésre. A szubszidiaritás azokat a természetes közösségeket (család, helyi társadalom, civilek és különböző önkéntes társulások) védi a magasabb szintű szerveződésekkel – nem utolsó sorban az állammal – szemben, amelyeket a mindenkori politikai elit készen kap a társadalomtól. A közösségeket alkotó személyeket emberi méltóság és szabadság illeti meg, amit az államnak tiszteletben kell tartania. Az állam van a társadalomért és nem a társadalom az államért, az „állam nem nyelheti el sem a polgárt, sem a családot” – írja a Rerum novarum már 1891-ben.
A szubszidiaritás hátterében egy olyan alulról felfelé építkező társadalom képe áll, amely egymással szolidáris és kooperálni kész emberek és közösségek rendszerét feltételezi. A társadalom természetes állapotát nem a megosztó versengésben látja, hanem a kohéziót jelentő szolidaritásban. Alapegységei nem egymással versenyhelyzetben álló atomizált egyének, hanem öntevékeny szabad sejtekből álló közösségek, amelyekből egy kölcsönös segítségnyújtáson alapuló tagolt rendszer épül fel. Mindez kifejezi, hogy az emberi közösségek tagjai miközben szabadok, felelősek is egymásért, és hogy a magánszférán túl az ember társadalmiságból kötelezettségek is erednek. Ez az elv a saját ügyeinek intézését kinyilvánító civil társadalom közösségi öntevékenységéből indul ki, feltételezve annak autonómia igényét és cselekvőképességét. Az állampolgári aktivitás végső célja a közjó tartalmának meghatározásában való részvétel. A szubszidiaritás elvéből ugyanis az következik, hogy a döntéseknek ott kell születniük, ahol ennek meghozatalára a legtöbb információ a rendelkezésre áll és ahol a döntések következményei hatni fognak. „A szubszidiaritás elve egyfajta keskeny út az individualizmus és a kollektivizmus szélsőségei között. Szembesíteni a személyt a saját sorsáért viselt felelősségével és szembesíteni őt saját közösségiségével az embertársaiért és a közjóért viselt felelősségével is.” (Virt László: Katolikus társadalmi alapértékek.)
A szubszidiaritás elve a döntéshozatali kompetenciák decentralizációja a „szabadság kis köreinek” javára, egyének és csoportok védelmére irányul. A totális államhatalom kialakulásának gátja, az állami túlkapások fékje, az állami önkorlátozás elve. Szemben áll mind az elnyomó diktatúrákkal, mind pedig a társadalom felelősségét felszámoló infantilizáló paternalista állammal. Nem jelenti az állam túlhatalmának kialakulását, az államapparátus túlburjánzását, hiszen az állam az elv érvényesülése mellett nem lehet abszolút főszereplő. Csak ott és akkor cselekedhet, ha közösségeinek támaszra van szükségük, csak azokkal a problémákkal foglakozhat, amelyeket a helyi közösségek a saját erejükből megoldani nem tudnak. A szubszidiaritás ugyanakkor a másik oldalról nem jelentheti az állami feladatok egyénekre és csoportokra hárítását sem, hiszen meghatározott esetekben az önkormányzatokra, az államra szubszidiálási kötelezettséget ró és ez hatékony, a társadalom érdekében cselekvőképes államot feltételez. Az állam tehát elég önkorlátozó, elég gyenge ahhoz, hogy ne sértse a társadalom közösségeinek sokszínű spontán szabadságát, ugyanakkor megfelelően szilárd támasz is a társadalom iránti kötelezettségei teljesítéséhez.
A szubszidiaritás megnyilvánulásai a mai Európában
Források:
Christoph Böhr: A kereszténydemokrácia álláspontja. Magyar Szemle. Új folyam XII. 3. szám
Tomka Miklós: A katolikus egyház társadalmi tanítása
Novitzky Péter: A szubszidiaritás fogalma
Daniel Barbu: Szubszidiaritás, kereszténydemokrácia, ortodoxia
M.Szebeni Géza: A De Gaperi évek. Magyar Szemle
Kapcsolódó anyag:
Szubszidiaritás elve
„Az emberek többségének természetéhez tartozik, hogy eszméiket inkább a mindenkori viszonyokhoz igazítják, ahelyett hogy megkísérelnék eszméiknek megfelelően formálni a viszonyokat.” John Lukacs1
A XIX. sz. óta szokás a szubszidiaritás elvéről beszélni, mégis inkább 1941-től került ez a fogalom a köztudatba. Jelen korunkat mégis inkább a szolidaritás korának kellene elneveznünk, mivel mindenki ennek az elvnek a megvalósítására törekszik, vagy legalábbis ezt hangoztatja. Mindkét fogalom a katolikus szociális tanítás hagyományából meríti jelentését. Elsőként Oswald Von Nell-Breuning hangsúlyozta a perszonalitás – szolidaritás – szubszidiaritás fogalmak társadalmi életben betöltő közös szerepét.2
Azonban hangsúlyoznunk kell, hogy ezek a fogalmak csakis együttesen értelmezhetők, bármelyik túlhangsúlyozása a másik kettő kárára értelmetlenné, sőt lehetetlenné teszi a kívánatos cél a közjó elérését.
Munkánkban (1)megpróbáljuk meghatározni ezeket a fogalmakat, majd bemutatjuk történeti kialakulásukat és korunkban újból felmerülő jelentőségüket, aktualitásukat (2). Felvázoljuk a jelen helyzetben való jelentőségüket, továbbá azokat a próbálkozásokat, melyek megvalósításukra törekednek, az ezzel összefüggő nehézségeket (3). Végül kitérünk azokra a szempontokra is, melyeket mindenképpen figyelembe kell venni eme fogalmak életbeléptetésénél (4). Elsősorban a szubszidiaritás fogalmának bemutatását és kifejtését tűztük ki célul ebben a munkában.
A perszonalitás – szolidaritás – szubszidiaritás fogalmak meghatározása
A fentebb említett fogalmakat röviden a következőképpen lehetne definiálni:
Minden társadalmi alakulatnak alapja a személy3 (persona),’4 mely értelemmel és szabad akarattal rendelkezik.5 A személy valósága szorosan összefügg az őt megillető jóval, kijár neki az autonómia,6 emberi méltóság és a történelmi és természeti határok átlépésének a lehetősége. Ezekért a tulajdonságokért jár ki a személynek az első hely a teremtett dolgok, javak között.7
„[…] a szolidaritás kölcsönös kötelezettségvállalást, illetve egymás megsegítésének készségét jelenti. […] Míg a perszona-litáselv a személy emberjogi státusát rögzíti a kölcsönös elismerésviszony értelmében, vagyis minden ember, mint személy alapvető jogigényét fejti ki, addig a szolidaritáselvben ennek a jogigénynek megfelelő kötelességekről van szó, amelyek egy jogközösség keretén belül mindenkit köteleznek, és a jogközösség egészére is vonatkoznak. Ilyen értelemben a szolidaritás elve társadalmi együttműködésre kötelez, amelynek célja mindenki számára biztosítani a személy emberjogi státusát.”8 A szubszidiaritás fogalma a latin subsidum szóból ered, ami segítséget jelent. Olyan segítségről van szó, mely elősegíti a magánszemélyek kezdeményezőképességét a magasabb társadalmi szinten lévő szervezetekkel szemben, ill. – a fogalom eredeti jelentéséhez hűen – annak segítségét az adott közjó eléréséhez.9 A szubszidiaritás definíciójának ma már klaszszikus leírása a Quadragesimo Anno (QA) c. körlevél 79–80 pontjaiban található:
„Igaz ugyan, a történelem is világosan bizonyítja, hogy a körülmények változásával sok olyan feladatot, amelyeket korábban kisebb szervezettségi fokú társulások is képesek voltak ellátni, ma már csak nagyobb szervezetek tudnak elvégezni. A társadalomelmélet szilárd és öröktörvényű elve a rendkívülien fontos alapelv (in philosophia sociali gravissimum principium), amelyet sem megcáfolni, sem megváltoztatni nem lehetséges; ez így szól: amit az egyes egyének (singularis homo) saját erejükből és képességeik révén meg tudnak valósítani, azt a hatáskörükből kivenni (erripere = szó szerint: erőszakosan elragadni, elrabolni) és a közösségre bízni tilos; éppen így mindazt, amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szerveződött közösség képes végrehajtani és ellátni, egy nagyobb és magasabb szinten szerveződésre áthárítani jogszerűtlenség és egyúttal súlyos bűn, a társadalom helyes rendjének felforgatása, mivel minden társadalmi tevékenység lényegénél és bennerejlő erejénél fogva segíteni – szubszidiálni – köteles a társadalmi egész egyes részeit, ellenben soha nem szabad bomlasztani vagy bekebeleznie azokat (cum socialis qumvis opera vi naturaqum sua subsidium affere membris corporis socialis debeat, numquam ver eadem destruere el absorbere).” (79)
„A kézenfekvő megoldás tehát az, ha az állami vezetés a kisebb jelentőségű teendők és problémák megoldását, amelyek őt amúgy is csak szétforgácsolják, átengedi az alacsonyabb szervezettségű csoportoknak: ezáltal szabadabban, határozottabban, tehát hatékonyabban tudja elvégezni azt, ami kizárólag az ő hatáskörébe tartozik, s amit ennélfogva csak ő képes megtenni irányító, ellenőrző, preferáló és korlátozó tevékenysége révén, ahogy a konkrét helyzet vagy szükség követeli. Az államférfiak legyenek meggyőződve arról, hogy minél tökéletesebben működik a különböző társadalmi feladatokra szerveződő alakulatok rendje az említett szubszidiaritási elv érvényesítésével (quo perfectius, servato hoc subsidiarii officii principio, hierarchicus inter diversas consociationes ordo viguerit), annál nagyobb lesz az államhatalom tekintélye és cselekvésének hatásfoka, annál sikeresebb lesz és annál kedvezőbb helyzetbe kerül maga az állam is.”(80)10
A szubszidiaritás röviden a közjó megvalósításánál egy olyan irányító elv, mely az annak eléréséhez szükséges hatalmat szabályozza. Védelmet nyújt a szabad kezdeményezésnek a társadalomban, védelmezi a kicsinyek jogait a társadalmi életben és az alulról felfelé épülő társadalom kiépítését. A QA 79-ben olvashattuk, hogy a társadalmi tevékenység lényegénél fogva szubszidiáris, tehát segítő; arra a segítségre hivatkozik, mely az ember személyes egisztenciájának fejlesztéséhez szükséges a többiekkel együtt élve, ezért sohasem tekinthető öncélnak. A szubszidiaritás ugyanakkor semmi esetre sem tekinthető a megnyilvánuló hiányosságok pótlékának. Ez ellent mondana a közjó alapján nyugvó szolidaritásnak. Ez az alapprincípium feltételezi úgy a társadalmi alakulatok, mint azok értékei fejlesztésének sokszínűségét. A szubszidiaritás éppen a fent definiált feltételek alapján olyan segítséget jelent, melyet az emberek együttlétük mellett fejtenek ki az egyes emberek személyiségének tökéletesítése céljából.11
Azt már beláthatjuk, hogy a mondottak alapján az állam szerepe sajátságos helyzetbe kerül. Egyrészt kerülnünk kell az állam degradációját csupán egy olyan ‘szerv`-re, mely csak a súlyos és égető problémák felléptekor avatkozik bele a társadalmi folyamatokba, és amely csupán azon őrködik, hogy a problémák bekövetkeztekor a megfelelő beavatkozással megoldja azokat. Egy olyan államra van szükség, amely a rábízott feladatokat képes hatékonyan elvégezni. A mi jóléti társadalmunk egyre hajlamosabb arra, hogy az állam vállaira egyre több terhet tegyen, és különféle feladatok végrehajtását követelje meg tőle a saját java elérése végett. Az említett alapelv éppen azokat támogatja, akik saját kezdeményezőképességük alapján meg tudják oldani problémáikat – természetesen a közjó mindenkori figyelembevételével – és a segítséget nem egy magasabb, anonim és már készen adott forrásból szeretnék meríteni.12
Láthatjuk, hogy a szubszidiaritás elvét a következő feladatokra szűkíthetjük:13
– Az önmagam segítésén alapuló alapelv (önsegítés) – a cselekvő személy vagy kisebb közösség azt a jogát és kötelességét határozza meg, miszerint cselekedeteikért felelősséget viselnek.
– A segítségnyújtás elvét – amely a magasabb szinten lévő közösség jogát szabályozza, hogy támogatást nyújthasson ott, ahol erre szükség van, ahol nem elegendő az önsegítség.
Történeti háttér:
Ugyan a szubszidiaritás elve kifejezetten csak a QA körlevélben nyerte el végleges megfogalmazását, de bizonyos utalásokat már a Rerum Novarum c. körlevélben is megtalálhatunk, melyet XIII. Leó pápa fogalmazott meg 1891-ben. Ilyen részek pl. a RN 6, 10, 11 stb.14
Azt tisztán kell látnunk, hogy a QA körlevél egy átalakuló Európában született, a nemzetiszocializmus, kommunizmus és liberális kapitalizmus korában. Maga mögött tudta a szociálkatolicizmus és egyéb egyesületi élet hagyományát, mely jóformán a XIX. sz. végétől volt rá hatással.15 Európát 1941-ben azonban egy sajátos hangulat töltötte el: „A közhangulat ilyen jelenségei mögött, a mélyebb széles áramlat haladt, olyasvalami, ami több volt a német hatalom tekintélyt parancsoló látszatának elfogadásánál. A történtekben világszerte sokan tulajdon nézeteik igazolását látták, mintegy bizonyosságát annak, hogy a parlamentáris rendszer, a polgári demokrácia, a liberális kapitalizmus korrupt, tehetetlen, álszent, elavult. Intézményeit Franciaország összeomlása óta mintha már csupán a magára maradt Nagy-Britannia képviselte volna. Ez az áramlat most a földtekén mindenütt felszínre tört.16 Azonban a katolikus társadalmi szellemiség képviselői igenis ellenállóak voltak ezzel a hullámmal szemben.17 Sajátságos felfogást képviseltek ebben a helyzetben. Az egyik oldalon a szociálrealista irányzat állt, mely kiállt az akkori (demokratikus) társadalmi rend szerkezete mellett, és csupán a kapitalizmus megfelelő szabályozása mellett foglalt állást (ebbe a csoportba tartozott pl. H. Pesch SJ, O. von Nell-Breuning SJ). A másik irányzat a kapitalizmus meghaladását szerette volna elérni a hivatásrendi társadalom –mint alternatív társadalom – kialakításával (legfőbb képviselője K. F. von Vogeflsang).18
A történelem azonban akkor a II. világháborút szenvedte el, és a körlevélnek eléggé csekély visszajelzése volt, később pedig a vasfüggönnyel mesterségesen kettéválasztott Európában nem is volt esélye, hogy valamiféle hatást érhessen el. Helyesen látta meg J. Lukacs a már idézett könyvében, hogy W. Churchill politikájával a már széthulló `’újkor` életét meghosszabította ötven évvel. De ez a kor is a végéhez közeledik.19 Ismét felmerülnek azok a kérdések, melyek megoldásának a világháború, a XX. sz. kegyetlenségei és értelmetlenségei, ideológiákkal fűtött társadalmi próbálkozásai vetettek véget. Ebben a korban is hangsúlyoznunk kell a katolikus szociális tanítás alapértékeit, mert az ötven év alatt alaposan feledésbe merültek. Tisztázni kell, vajon tartható-e a szociálrealista hozzáállás, vagy a hivatásrendi társadalom létrehozására kell törekednünk, esetleg valami másnak kell helyükbe lépnie? Azonban ennek a cikknek nem célja, hogy ezeket a problémákat megoldja, csupán felvesse megoldásuknak sürgető voltát.
A katolikus szociális tanítás megvalósításának példája korunkban
A katolikus szociális tanítás a perszonalizmus – szolidaritás – szubszidiaritás hármas alappillérén nyugvó rendszere hatását a gyakorlatban is kifejtette. Elsősorban az Egyesült Államokban megalakult ESOP-ok20 érdemelnek említést. Leghatásosabban eddig az ún. Mondragon-ban nyerte el formáját. De erről igen kevesen tudnak! Ebben a részben Bedrich Vémétalík beszámolójára támaszkodunk a szervezet leírásában:21
„Azért, hogy még erről [mármint a katolikus szociális tanítás gyakorlati megvalósításáról] soha nem hallottunk, az nem a tanítás hibája, hanem azoké, akik hallgatnak róla, holott beszélniük lehetne és kellene …
Az említett papot José-Maria Arismendirietta-nak hívták, egy baszk városkában élt, Mondragon a neve. Amikor idejött a spanyol polgárháború után, egy elmaradott spanyol városka volt, melyet nagyon megviselt a háború kegyetlensége. Arismendiarietta egy lelkes csoportot meggyőzött arról, hogy a gyakorlatban is próbálják megvalósítani a katolikus szociális tanítás gondolatait, és próbáljanak egy olyan üzemet felállítani, ahol a dolgozók a résztulajdonosok. Hogy sikerük volt-e? Óriási! A gyárat 1956-ban alapították, ULGOR névre keresztelték, és akkoriban 24 férfival és 2 nővel indították el a termelést. Elektromos kávéfőzők gyártásával kezdték. Három év múlva már 100 dolgozójuk volt, és saját öntödét kezdtek el építeni. Mondragonban sorba keletkeztek hasonló alapokon nyugvó vállalatok. A dolgozók maguk irányították a cégeiket választott szervek segítségével.”
Húsz év múltán több mint 80 vállalatot foglalt magába a társaság, dolgozóik száma meghaladta a 17 ezret, akik egyben a gyárak és vállalatok aktív tulajdonosai is. 1988-as adataik szerint több mint 165 kooperációjuk volt, ebből 86 ipari, 8 mezőgazdasági-élelmiszeri, 46 oktatási és végül 5 építészeti jellegű. Tagjaik száma ebben az évben már elérte a 21 ezret, évi 200 millió pezeta tőkeforgalommal. Joggal tehetjük fel a kérdést, hogy mi a sikerüknek a titka? Elsősorban a dolgozók résztulajdon-vállalása biztosítja számukra a magasabb produktivitást. Egyáltalán nem zárkóznak el a szabad piac elől, sőt a konkurenciával szemben sokkal eredményesebben lépnek fel. Azonban ami ennél is lényegesebb, sokkal kedvezőbb szociális környezetet tudtak kialakítani dolgozóik számára, a munkában nagyobb a megelégedettség és biztosabb háttérrel rendelkeznek, ami a jövőt biztonságosabbá és előreláthatóbbá teszi számukra.
Ezek a vállalatok semmiféle diszkriminációt nem tűrnek meg, mindenki előtt nyitva állnak, bárki tagjuk lehet egy próbaidőszak után. A dolgozók fizetés általi jutalmazása függ azonban a kvalifikáltságuktól, a munkában vállalt felelősségüktől, kezdeményezőkészségüktől és tagságuk hosszúságától. A fizetés megoszlása a tagok között nem nagyobb 1:6 aránynál, ami messzemenően igazságosabb elosztás, mint mondjuk konkrétan Spanyolországban, ahol 1:15, vagy az Egyesült Államokban, ahol pedig 1:100.
Felmerül a gyanú, vajon ez nem egy újfajta ‘kommunizmus`, vagy egy osztályok nélküli társaság? Ezt azonnal ki is zárhatjuk, mivel a kommunizmus az embereket sajátította ki az állam javára. Sehol a világon még nem történt meg következetesen az, hogy a dolgozó, aki a javakat előállítja vagy létrehozza, azok reális tulajdonát is megkapja egyben az eladásból nyert, őt megillető kamatok és fizetés formájában.
Sok dolgozójuk, aki a kedvező körülmények ellenére elhagyja a társaságot egy magasabb kereset reményében, általában három év múlva vissza szokott térni, mivel nélkülözi azt a rendezett légkört, amely a munkájához szükséges.
A szubszidiaritás fogalmának további szerepe a jövőben
Az előbb bemutatott példa csak egyik formája a szubszidia-ritás és általában a katolikus szociális tanítás megvalósulása lehetőségének. Világosan kell látnunk azonban azt, hogy a szubszidiaritás fogalma csak egy keretet ad a társadalomnak, hogy könnyebben meg tudja valósítani a közjót. A szubszidiaritás elve nem egy konkrét megoldás, hanem egy olyan alapprincípium, mely elővételezi az általa felvázolt megoldást. Nyilvánvaló tehát, hogy a perszonalitás – szolidaritás – szubszidiaritás princípiumok közül egyik sem használható függetlenül a többitől, komplementer elvek, és hogy magukból az alapelvekből még nem következik azonnal a megoldás sem.22
Fel kell hívnunk azonban a QA által megfogalmazott hivatásrendiségre is a figyelmet. XI. Piusz egy olyan gondolatot vázolt fel ebben a körlevelében, melyet a mai napig nem sikerült sem igazolni, sem pedig megcáfolni. Legfőképpen elméletileg nem tudták bebizonyítani helytelenségét, sőt úgy látszik, éppen a nagyobb igazságosság elérésére egy megfelelő eszköz lehetne.
A XX. sz.-ban tanúi lehettünk különféle próbálkozásoknak. Ezek rendszerint zátonyra futottak, mivel csupán forradalmi, ill. egyéb megalapozatlan, ideológiai szempontokon nyugodtak. A katolikus szociális tanítás szubszidiaritás elve a kommunizmus és a szocializmus tévedésétől akar megóvni, a szolidaritás elve pedig a liberalizmus túlkapásaitól.
Korunk vezető közgazdászai hirdetik, hogy Adam Smith ‘láthatatlan kéz`-elméletére tovább már nem hagyatkozhatunk, mert társadalmi igazságtalansághoz vezet. Egy olyan elmélet kidolgozására sürgetnek, melynek szerves része lesz majd a gazdasági tervezés. Erre már minden technikai és matematikai eszköz birtokunkban van, csupán az elmélet hiányzik. További kérdés, vajon a jövőben szükségünk van-e a folyamatos, majdnem vég nélkülinek tűnő javak előállítására és felhalmozására? A jövőben reméljük ezt a problémát is tisztázza majd a tudomány, és nekünk katolikusoknak azon kell dolgoznunk, hogy ebben az elkészülő elméletben minél nagyobb szerephez jusson az erkölcs, az igazságosság és a közjó.
Felhasznált irodalom:
01 LUKACS, J. – A párviadal, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2004, 291.
02 Vö. Anzenbacher, A. – Keresztény társadalometika, Szent István Társulat, Budapest, 2001, 187.
03 Szándékosan használjuk ezt a kifejezést az egyed (individuum) kárára, mely a XX. század második felében a liberális eszmék kulcsfogalmává vált.
04 Bethius definíciója szerint: „Persona est natural rationalis individua substantia”, Contra Eutychen et Nestorium, 5.
05 Kecskés, P. – A keresztény társadalomszemlélet irányelvei, JEL Könyvkiadó, Budapest, 2005, 23.
06 „A Kant óta sokat emlegetett ‘autonómia` igazolható értelme szerint az erkölcsi tetthez szükséges önelhatározás szabadsága, nem a társadalomtól és az Istentől való függetlenséget jelenti.”, in: Kecskés, P. – A keresztény társadalomszemlélet irányelvei, JEL Könyvkiadó, Budapest, 2005, 25.
07 Vö. art. Personalismus, in: Piwowarski a kol. – Stownik katolickiej nauki spotecznej, Wydawnictwo Misjonarzy Klaretynów PALABRA, Warszawa, 199308 Anzenbacher, A. – Keresztény társadalometika, Szent István Társulat, Budapest 2001, 187.
09 Vö. Schooyans, M. – Úvod do sociálneho uèenia Cirkvi, SPES, Bratislava 1993, 39.
10 Anzenbacher, A. – Keresztény társadalometika, Szent István Társulat, Budapest 2001, 187.
11 Vö. Sutor, B. – Politická etika, OIKOYMENH, Praha, 1996, 41–42.
12 Vö. sutor, B. – Politická etika, OIKOYMENH, Praha 1996, 43.
13 Vö. Ockenfels, W. – Katolícká sociální nauka, Zvon, Praha, 1994, 66.
14 Bővebben lásd Magognetti, P. – A kisegítés /szubszidiaritás/ elve az egyház társadalmi tanításában, A Baranya Megyei Önkormányzat és a Pécs-egyházmegyei Justitia et Pax Bizottság közös kiadása, Pécs 1993, 28–32.
15 Anzenbacher, A. – Keresztény társadalometika, Szent István Társulat. Budapest, 2001, 134.
16 Lukacs J. – A párviadal, Európa Könyvkiadó. Budapest, 2004, 293–294.
17 Anzenbacher, A. – Keresztény társadalometika, Szent István Társulat,Budapest, 2001, 134.
18 Anzenbacher, A. – Keresztény társadalometika, Szent István Társulat, Budapest, 2001, 136.
19 Lukacs, J.– A párviadal, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2004, 341.
20 Employee Stock Ownership Plan – szó szerinti fordításban a részvények a dolgozók általi birtoklására irányuló tervet jelenti.
21 Vö. Vymetalík, B., Hengsbach, F., Adams, F., Hansen, G. B. – Cesta k Èloveku. Aktuální otázky tr�ní spoleènosti a køestanská etika, Scriptum, Praha, 1993, 50–55.
22 Vö. Sutor, B. – Politická etika, OIKOYMENH, Praha, 1996, 44.
Forrás: SZOCIÁLETIKA. Jegyzet a szociális munka (BA) szakos hallgatóknak. Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola
