Szociális enciklikák

Az enciklikaírás újkori kezdetétől, XIV. Benedek pápa 1740-ben kiadott első körlevelétől kezdődően napjainkig a római katolikus egyházfők közel háromszáz körlevelet bocsátottak ki, amelyekben koruk égető kérdéseiről fogalmaznak meg tanítást.[1] Főként XIII Leó pápa Rerum novarum kezdetű enciklikája óta ezekből bontakozott ki a katolikus egyház társadalmi tanítása. A Rerum novarum[2] fordulatot jelent a katolikus egyház életében, mert ettől kezdve az egyház tágabb összefüggésekben is kifejti saját elképzeléseit az emberi társadalom és gazdaság optimális működéséről. A Rerum novarum mellett a szociális enciklikák korpuszát a következő pápai megnyilatkozások alkotják: Quadragesimo anno (1931), Mater et Magistra (1961), Pacem in terris (1963), Populorum progressio (1967), Laborem exercens (1981) és Centesimus annus (1991), Caritas in veritate (2009).[3]

A Rerum novarum a 19. század végén abból a világegyházat érintő felismerésből indult ki, amely szerint a katolikus egyháznak létérdeke, hogy a modern kor problematikájával a hitélet érdekeltségi területén túl is foglalkozzék. A hitélet általános hanyatlása, a pápai állam geopolitikai jelentőségének elvesztése, a liberális kormányzatú országokban kibontakozó kultúrharc és az általánossá váló társadalmi szekularizáció olyan válsághelyzetbe sodorták az egyházat, amely mind állami, mind társadalmi viszonylatban saját szerepének újradefiniálására késztette.[4]

XIII. Leó megújuló elméleti apparátus bevetésével és a kor nagy eszméinek, a liberalizmusnak és a marxizmusnak a kritikájával kezdte felépíteni a modern kor katolikus vízióját.[5] Az általa előnyben részesített neotomizmus fogalmi keretei határozták meg azt a teológiai beszédmódot, amely egyaránt alkalmasnak tűnt a társadalom elemzésére és a megújuló katolikus nézőpont kifejtésére. A Rerum novarumban a társadalom organikus szemlélete és a természetjog katolikus felfogása a magántulajdon szentségével, tőke és munka egymásrautaltságának hangoztatásával és a közjó szolgálatának mindenkire érvényes kötelezettségével egészült ki. A katolikus társadalmi tanítás fogalomhasználatában a közjó (bonum commune) az a szervezőelv, amely képes az individualista kapitalizmus világával szemben[6] kifejezni a társadalom legkülönfélébb csoportjainak integrációját. A Rerum novarum a munkásság követeléseinek és saját érdekképviseleteinek pártolásával megnyitotta a keresztény szakszervezkedés lehetőségét, miközben gazdaságetikájával normarendszert állított a kapitalista vállalkozók elé.

1931-ben XI. Piusz pápa Quadragesimo anno kezdetű  enciklikájával[7] tett kísérletet arra, hogy a társadalmi tanítást megújítsa és az I. világháború utáni társadalmi, politikai és gazdasági válság megoldására katolikus alternatívát dolgozzon ki. A Quadragesimo annóban XI. Piusz azt a társadalomszervezési gyakorlatot tartotta adaptálhatónak a 20. század első felének problémáira, amelyet a középkori céhek alakítottak ki, és olyan társadalmi modellt rajzolt fel, ahol a hivatásrendeken alapuló érdekérvényesítés tette volna lehetővé a különböző szociális státusú emberek békés együttműködését a közjó érdekében. A társadalom horizontális osztálytagozódása helyébe állított, bizonyos szakmai ágakat vertikálisan képviselő korporációknak egyesíteniük kellene az azonos foglalkozási ágakhoz tartozó munkavállalókat és munkaadókat, hogy így képviseljék érdekeiket az állam felé, míg az állam koordináló, a gazdaságpolitikát és a szociálpolitikát felülről megszervező tevékenységével járulhatna hozzá polgárai lét és anyagi biztonságának biztosításához.[8] A Quadragesimo annóban javasolt korporatizmus azonban sehol Európában nem bizonyult a társadalmi megújulás eszközének. Az állam csak annyiban érdeklődött a hivatásrendiség iránt, amennyiben azt politikailag hasznosnak tartotta.[9]

II. János Pál pápa a Rerum novarum megjelenésének századik évfordulóján kiadott Centesimus annus kezdetű enciklikájában már a Szovjetunió felbomlása utáni világpolitikai helyzetre reflektált. „A marxizmus összeomlásának igazi okát” a gazdasági rendszer alkalmatlanságától eltekintve „az ateizmus által előidézett szellemi ürességben” látta (CA 24) és ráirányította a figyelmet a társadalmi tanítás társadalompolitikai, etikai és pedagógiai  célkitűzéseire.[10]