II. János Pál pápa mindenki pápája volt, 2005. április 8-ai temetési szertartásán a hívek egy része azonnali szenttéavatását kérte: „santo subito” zengett a Szent Péter téren. Karizmatikus, méltóságot sugározó volt egész személyisége. Nagy meglepetés volt a világnak, amikor annyi olasz származású pápa után, 1978-ban a Keleti Blokkból, Lengyelországból őt választották Szent Péter trónusára. Hogy alakult karrierje, hogyan viszonyult szülőföldje politikai irányvonalához és pápaként hogyan mozdította elő a szovjet érdekszféra térségében az egyház számára is kedvező változásokat? Jelen cikkemben ezeket a kérdéseket nem a politológus, hanem a történész szemszögéből vizsgálom, elsősorban szülőföldjével kapcsolatára fókuszálva, ahol a meginduló változások lendületet adtak a közép-kelet európai rendszerváltásoknak is. Az ebből nyert képet vetem össze azzal, hogy milyen volt a lengyelhez képest a magyar egyház helyzete és hogyan fordult a rendszerváltás küszöbén a lengyel pápa a magyarokhoz.
Karol Wojtyła és a katolicizmus szülőföldjén a II. világháború után
Karol Józef Wojtyła 1920-ban Lengyelországban született Wadowicében, itt érlelődött meg benne a papi hivatás az 1940-es évek elején, miután a krakkói egyetemet bezárták a nemzetiszocialisták és fizikai munkásként dolgozott. 1942-ben belépett az akkor még illegálisan működő krakkói szemináriumba. 1946-ban szentelték pappá, püspöke Rómába küldte tanulni, ahol teológiai doktorátust szerzett. Hazatérve a lelkipásztorkodásban szolgált, 1954-től a lublini katolikus egyetemen tanított. 1958-ban Krakkó segédpüspöke lett és hat év múlva VI. Pál pápa krakkói érsekké nevezte ki. További három év múlva, 1967-ben bíborossá kreálta.
Milyen volt az a Lengyelország, ahol a leendő pápa élt és ahol egyre feljebb lépett az egyházi ranglétrán? Lengyelországban mélyen gyökerezett a katolikus vallás hagyománya, a katolikusok aránya nagyon magas, több mint 95% volt. Mivel a lengyel egyház a háború alatt részt vett az ellenállási mozgalomban, ez szimpatikussá tette őket a nép szemében. Bár a háború után kommunista részről megindult a vallás megsemmisítésére irányuló propaganda a lengyel egyháznak sikerült 1950-ben számos engedményt tartalmazó megállapodást kötnie a rendszerrel. Többek között sikerült elérniük, hogy megmaradhatott az iskolai vallásoktatás, a katolikus jellegű iskolák – köztük a Lublini Katolikus Egyetem –, egyesületek. A kórházi és börtönpasztoráció folytatódhatott.
1956 után a kommunista gondolkodásban is fordulat állt be, az egyházzal hosszabb együttélésre rendezkedett be a diktatúra. Az 1966-ban megrendezésre kerülő Millennium ünnepségeire (a keresztény Lengyelország fennállásának 1000 éves évfordulója) való készülés jegyében 9 éven keresztül zarándoklatok, egyházi-nemzeti ünnepek voltak. Ezek célja az volt, hogy tudatosítsa a lengyelekben nemzeti és vallási azonosságukat, mozgósítsa őket a hit védelmében, amely sikerült is. A népi vallásosság mellett egy katolikus értelmiségi irányzat is jelentkezett Lengyelországban a világháború után, a krakkói érsek (Adam Sapieha) kezdeményezésére és támogatásával. Céljuk a hit intellektuális elmélyítése és személyes választáson alapuló megalapozása volt, illetve a 60-as évektől a zsinat szellemiségének meghonosítása. Ehhez a körhöz tartozott Karol Wojtyła is, aki részt vett a II. vatikáni zsinaton. Krakkói érseki kinevezését Zenon Kliszko és a politikai bizottság pártolták, mivel – alaptalanul – Wyszyński ellenpontját látták benne és egy befolyásolható fiatal papot, akit alapvetően nem érdekel a politika, csak a lelkiek.
Miután 1976-ban a radomi és a varsói Ursus gyár munkásai a nagy áremelések ellen tiltakoztak, s a kommunista hatalom ezt erőszakkal elfojtotta, az értelmiségiek egy csoportja Munkásvédő Bizottságot hozott létre, amely a későbbiekben az egyházzal párbeszédet folytatott. Tehát Lengyelországban volt alapvetően egy olyan egyház, ami széles társadalmi bázissal rendelkezett, a kormánynak 1976-ra a belső ellenzéke is megerősödött, mindemellett gazdaságilag csődközeli helyzetben volt. Erre jött rá az, hogy 1978-ban az 58 éves krakkói érseket választották pápává, aki egyszerre volt a világ és annak újdonságai felé nyitott, a különböző irányzatokkal párbeszédet folytató, ugyanakkor az egyház hagyományos értékrendjéhez szilárdan ragaszkodó pápa.
II. János Pál pápa lengyelországi zarándokútjai és a rendszerváltozás
Már a beiktatási ünnepsége után kifejezte a lengyel delegációnak, hogy reméli, hogy egyszer még láthatja Krakkót, 1979. január 24-én pedig Edward Gierek és Wyszyński találkozójának fő témája a pápalátogatás volt. Mivel rendelkezett lengyel útlevéllel, a beutazást nem lehetett megtagadni. Szándékosan nem Szent Szaniszló, a hitéért vértanúságot szenvedő püspök 900 éves évfordulójára hívták meg Lengyelországba, hanem 2 héttel későbbi időpontra (június 2-tól 10-ig), de a pápa 1979. június 2-án, a Fiumicino repülőtéren elmondott beszédéből kitetszik, hogy bizony erre az alkalomra utazott oda, azért, hogy részt vegyen a jubileummal összekapcsolt vallási megújulás programjában.
Mint a lengyel nép fia érkezett Lengyelországba és kifejezetten vallási-nemzeti helyszíneket keresett fel, például Gnieznóban Szent Adalbert, Krakkóban Szent Szaniszló sírját. Beszédeiben nem a vezetés által elvártakat hangsúlyozta, például a világháború kapcsán nem az 1939-es német megszállást vagy a „szovjet felszabadítást” emelte ki, hanem diplomatikusan csomagolva a szovjetek tétlenségét, akik megvárták, míg a németek lerombolják Varsót. A lengyel Püspöki Kar ülésén mondott beszédében pedig azt is megfogalmazta, hogy az egyház és az állam közötti viszony normalizálásának alapja kizárólag a teljes vallásszabadság biztosítása lehet. Ennek eléréséhez az állam és egyház között folytatandó párbeszédet ajánlotta, egy másik, krakkói beszédében hangsúlyozva, hogy az egyház nem imperialista, nem világuralomra tör, hanem csak szolgálni szeretne.
Nem csak a lengyel néphez szólt útja során, hanem a negyedik nap Czestochowában, a jelen levő Lékai László bíboros prímást is köszöntötte. A Neue Züricher Zeitung korabeli bécsi tudósítója úgy vélte, látogatása a magyarok számára is üzenetet hordozott: „A pápa lengyelországi útját és személyiségének sugárzó erejét magyar értelmiségi körökben sokan úgy értelmezik, hogy határozottabb személyes magatartással az adott egyházpolitikai feltételek között is többet lehetne elérni a hit elmélyítése és a vallásgyakorlás szabaddá tétele érdekében, mint eddig.”
Lengyelországban a pápa ahány helyszínt felkeresett mindenütt óriási tömeg várta. A látogatás nyomán mind a katolikus vallás helyzete, mind pedig az ellenzék megerősödött: egyre többen elhitték, hogy lehet változtatni a fennálló politikai-társadalmi kereteken. Ennek pedig jelentős szerepe volt abban, hogy az áremelkedések hatására 1980 augusztusában létrejött egy alulról, a munkásság soraiból szerveződő, pártoktól független, tömegeket vonzó mozgalom, a Szolidaritás. A többségében vallásos embereket tömörítő szervezet megnyerte az egyház támogatását is, a pápa 1981-ben a Vatikánban fogadta elnökét, Lech Wałęsát. Mivel a mozgalom jelentős ellenzéki erőt jelentett, a hatalom megpróbált leszámolni vele: 1982-ben vezetőit lefogták és a szervezet ezek után illegalitásban működött tovább. II. János Pál pápa második lengyel zarándokútján, 1983. június 23-án Czestochowàban találkozott Wałęsával magánkihallgatás keretében.
A pápa harmadik lengyel zarándokútján, 1987-ben is gyakran szóba került a „szolidaritás”. Bár a szó kis betűkkel szerepelt a pápai iratokban, sokszor áthallásosan jelent meg beszédeiben. 1987-ben Gdanskban például a megemlítette a pápa, hogy naponta imádkozik hazájáért, „különösen a lengyel szolidaritás nagy örökségéért, azokért az emberekért, akik ehhez az örökséghez kötődnek, és főleg azokért, akiknek emiatt áldozatot kellett vagy kell hozniuk”. Ugyanitt homíliájában kiemelte, hogy az ember nem tárgy, hanem alkotótárs, ennek kifejeződése a független szakszervezet.
Tehát a pápa azon túl, hogy többszöri jelenlétével erősítette a lengyelekben a katolikus identitást és hangsúlyozta az ország katolikus gyökereit, igyekezett a katolikus és egyben általános erkölcsi normák mentén az igazságos társadalmi rendről is iránymutatást nyújtani. Ezzel közvetetten hozzájárult ahhoz, hogy a Szolidaritás mozgalom illegalitásban tovább működött. Időközben a lengyel gazdaság egyre súlyosabban eladósodott, míg Wojciech Jaruzelski az Államtanács Elnöke 1989 végén kijelentette, hogy a Szolidaritás bevonása nélkül nem lehet tovább kormányozni az országot. Tárgyalások kezdődtek és 1989 tavaszán megállapodtak abban, hogy 1989 júniusában korlátozottan szabad választásokat tartanak. Ezen a Szolidaritás jelöltjei arattak elsöprő sikert. Tehát a II. János Pál pápa által figyelemmel kísért és támogatott Szolidaritásnak jelentős szerepe volt abban, hogy Lengyelországban bekövetkezett a rendszerváltozás, ráadásul Radvánszky Ferenc egyenesen a közép-kelet-európai rendszerváltások bázisaként és szimbólumaként írja le a lengyel Szolidaritást.
II. János Pál pápa és a magyar rendszerváltozás
Magyarországon a pápának az egyház lengyeltől eltérő lehetőségeivel, problémáival kellett szembesülnie. Az iskolákat államosították, a kötelező iskolai hitoktatást beszüntették, a fakultatívot hátráltatták, a szerzetesrendek nagy részének működési engedélyét megvonták, 1949-től 1976-ig nem tudta gyakorolni joghatóságát a magyar katolikus egyház feje. Amint láthattuk, a pápa már közvetlenül megválasztása után üzenetet intézett a magyar katolikus egyházhoz és lengyelországi látogatását is felhasználta arra, hogy üzenjen Magyarországnak. Ezen túlmenően több levelet is intézett a magyar püspöki karhoz és a magyarokhoz, melyekben azokat az értékeket állítja előtérbe, amelyektől nem szabad eltérni, tehát mércét ad a helyes katolikus viselkedéshez.
1980. április 6-i húsvéti levelében hangsúlyozta, hogy a hitoktatás az Egyház alapvető joga és kötelessége. A szülőket arra bátorította, hogy minden törvényes eszközzel próbálják meg elérni a rendszeres iskolai hitoktatás szabadságát. A magyar püspöki kart és a papságot pedig figyelmeztette, hogy a hitoktatás biztosítása, illetve elvégzése elsődleges kötelességük. A pápa ugyanebben az évben Szent Gellért születésének millenniumára írt levelében is utalt erre: „Ahhoz, hogy ez a szellem kialakuljon nemcsak a felelős vezetőknek, hanem az egyház és a társadalom minden tagjának lelkiismeretében, és egyre hatékonyabbá legyen az életben, szükséges a keresztény tanítás ismerete. Levelemben, amelyet ez év húsvétján küldtem Mindnyájatoknak, emlékeztettelek Titeket, milyen lényegesen fontos a katekézis korunk keresztény emberének, mégpedig nemcsak a gyermekek és a fiatalok, hanem a felnőttek formálására is. A keresztény tanítás alakítja ki azt a jópásztori szellemet, amelyre szükségük van azoknak, akik hivatást éreznek az egyház és a társadalom megújítására.” Tehát a pápa a társadalom keresztény alapokon történő megújításának zálogát látja a katolikus tanítás megfelelő átadásában. A munkáról a következőket írta ugyanitt: „A munkára és a gazdasági termelés folytonos fokozására épülő modern társadalomnak megfelelő erkölcsi és lelki indítékot kell találnia ahhoz, hogy ne váljék rabszolgájává azoknak az erőknek, amelyeket sikerül uralma alá hajtania a technikával és a munkás elkötelezettséggel.” 1981-ben Luigi Poggi – aki a 80-as években gyakran járt Magyarországon a pápa képviseletében – tárgyalt Budapesten a hitoktatás és a vallásgyakorlás szabadságáról. II. János Pál pápa a Vatikánban többször fogadta Miklós Imrét az ÁEH elnökét, azonban a Szentszék szemszögéből a tárgyalások részletei nem ismertek.
A magyarokat a keresztény gyökerekre emlékeztette 1988-as Szent István halálának 950. évfordulójára írt levelében, melynek apropója a Mária év befejezése és az ország Szűz Máriának történő felajánlásának megerősítése volt augusztus 20-án. Ez volt az az alkalom, amikor a pápa levelét felolvasták és amikor Paskai László bejelentette, hogy meghívta a pápát Magyarországra. Természetesen ez nem egyszemélyi döntés volt, a meghívás az állam részéről is megtörtént 1988-ban. A háttérben a megroppant rendszer nemzetközi tekintélyének növelésének szándéka húzódhatott meg, illetve az enyhülés, változások egyik jele lehetett.
Azonban a látogatás előkészítése hosszabb időt emésztett fel, amely alatt Magyarországon jelentős politikai változások zajlottak, melyek kihatással voltak az Egyházra is: 1989. október 23-án kikiáltották a Magyar Köztársaságot. Az ÁEH-t jogutód nélkül megszüntették, innentől a szerzetesrendek újra működhettek, az egyházi szervezetek, egyházi világnézetet valló egyesületek és pártok hivatalosan is újjá, illetve megalakulhattak. 1990-ben elfogadták a vallás- és lelkiismereti szabadságról szóló törvényt és megtörtént a Szentszék és Magyarország közötti diplomáciai kapcsolatfelvétel is. A pápa látogatásának közvetlen hatása a rendszerváltásra nem volt, hiszen csak azt követően, 1991-ben történt meg, azonban a meghívás elfogadása előmozdíthatta a magyar–szentszéki diplomáciai kapcsolatok megteremtését. A pápalátogatás során a szocializmus béklyóiból éppen kilépő társadalomhoz, a szoros állami kontroll alól felszabaduló egyházhoz szólt.
*
Összességében elmondható, hogy míg a vallási téren viszonylag nagyobb szabadságnak örvendő Lengyelországban Wojtyła pápává választása, kiállása az erkölcsi értékek, munkások és a Szolidaritás mozgalom mellett hozzájárult ahhoz, hogy bekövetkezzen a rendszerváltozás, Magyarországon sokkal árnyaltabb a kép. Nálunk a világháborút követően egy szabadságában jobban korlátozott egyháznak kellett irányt mutatni. Apostoli látogatása nem katalizátora volt a rendszerváltásnak, amint Lengyelországban, hanem a változások, a rendszer szorítása enyhülésének egyik jele. Mindössze a diplomáciai kapcsolatok felvételét gyorsította meg. 1991-ben pedig a tényleges pápalátogatás újjáépítéshez jelentett bíztatást, reményt, a jövőre fogalmazott meg iránymutatást.
Szakirodalom:
- Alaksza Tamás: A pápa Lengyelországban. In: Világosság 1983/8–9. 581–584. old.
- Domány András: János Pál és a lengyel konszolidáció. A pápa harmadik lengyelországi látogatása tükrében. In: Világosság, 1987/10. 665–672. old.
- George Weigel: Witness to Hope. The Biography of Pope John Paul II. 1920–2005. New York, 2005.
- Gergely Jenő: A katolikus egyház és az állam közötti 1950-es egyezmény Lengyelországban és Magyarországon. In: Janusz Bańczerowski (szerk.): Polono-Hungarica. Bp., 1992. 237–243. old.
- János Pál pápa levele Szent Gellért születésének millenniumára. In: Katolikus Szemle 1980/3. 193–198. old.
- Illés Pál Attila: Tömegek és értelmiség a lengyel egyház és a kommunizmus közötti konfliktusban. In: Limes 2010/3. 7–14. old.
- Kovács István: A „Szolidaritás” évtizede. 1980. augusztus–1989. augusztus. In: História. 1997/9–10. 29–32. old.
- Kovács K. Zoltán: A lengyel pápa és mi magyarok. In: Katolikus Szemle 1979/3. 243–246. old.
- Mitrovits Miklós: János Pál pápa első lengyelországi látogatása – a lengyel pápa a lengyel és a szovjet dokumentumok tükrében (1978–1980). In: Kút 2007/1–2. 145–163. old.
- Radvánszky Ferenc: Közép-kelet-európai ismerős ismeretlenek. In: Theologiai Szemle 2015/2. 102–110. old.
- Szántó Konrád OFM: A kommunizmusnak sem sikerült. A magyar katolikus egyház története 1945–1991. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 1992.
- Vörös Géza: Egyházak az állambiztonsági dokumentumokban. In: Levéltári Szemle 2009/3. 20–45. old.
- Korabeli újságcikkek: Katolikus Magyarok Vasárnapja, Új Ember
