Szabó Imre, az első budapesti református esperes (1891–1955)
„Példaadónak találtam az utolsó tíz év alatti magatartását, amellyel megmutatta, hogyan kell keresztyénileg elhordozni azt is, amit emberileg elhordozhatatlannak találnánk.” – Révész Imre volt tisztántúli püspök így emlékezett vissza Szabó Imrére, annak halála után. Az esperes nem csak a fasori reformátusok legendás lelkipásztora volt, hanem kimagasló egyházszervező munkája eredményeképp megalakult a budapesti egyházmegye, valamint felépült öt új templom és a Lónyay utcai gimnázium is. Mivel ellenállt a kommunista diktatúra új egyházpolitikájának, ezért 1951-ben lemondatták, majd egy világtól elvágott kis nyírségi faluba száműzték.
A főváros református gyülekezeteinek szervezője, új intézmények létrehozója, a fáradhatatlan újságíró és könyvek szerzője, a legendás esperes a felvidéki Somorján született 1891-ben. Félárván nőtt fel, lelkész édesapját hamar elveszítette. A gimnáziumot és a teológiai akadémiát Pápán végezte el, Bereczky Albert későbbi püspökkel, illetve Tildy Zoltán későbbi miniszterelnökkel és köztársasági elnökkel együtt. Teológusként találkozott a személyes megtérést középpontba állító ébredési mozgalommal, amely felejthetetlen hatással volt egész életére.
Lelkészi oklevelének megszerzése után egy évig a svájci Baselben folytatta tanulmányait. Hazatérve rövid dunántúli helyettes lelkészi szolgálatot követően a fővárosban előbb Kálvin téri segédlelkész, majd a szegény rétegekkel foglalkozó Lorántffy Zsuzsanna Egyesület lelkésze lett. A reformátusság számottevő lélekszámára és sajátos helyzetére való tekintettel már az 1920-as évek elején felvetette az önálló budapesti egyházmegye kialakításának gondolatát. Ekkor vált szorosabbá és intézményessé a kapcsolata Ravasz Lászlóval, akit 1921-ben dunamelléki püspöknek és Kálvin téri lelkésznek választottak.
Harminckét évesen választotta meg a főváros egyik legnagyobb református egyházközsége – a fasori – lelkipásztorának. Hamarosan megnősült és öt gyermeke született. Életének közel felét töltötte a Fasorban, amellyel – mint búcsúlevelében 1952 februárjában írta – „a Krisztusban úgy egybeforrt a lelkem, mint az atya lelke a nagy családban a gyermekeivel”. Közreműködésével 1926-ban nyílt meg a fasori templom mellett az első budapesti református elemi iskola, a Julianna.
Sokrétű egyházszervezői tevékenységének legnagyobb eredménye az önálló budapesti egyházmegye létrehozása volt, amely 1932-ben első esperesévé választotta. A kérelmei és tárgyalásai eredményeképpen kapott fővárosi segélyekből épülhetett meg az új Lónyay utcai Budapesti Református Gimnázium és öt református templom (Pozsonyi út, Szabadság tér, Pasarét, Külső-Józsefváros, Külső-Üllői út). Lelkipásztori és esperesi működésének szerves része volt az a széleskörű sajtómunka, amelyet újságíróként, illetve szerkesztőként végzett.
1938-ban megszervezte a Fasorban a másodlelkészi állást, amelyet Dobos Károly töltött be egészen 1952-ig, a pártállam nyomására történt eltávolításáig. Szabó fáradhatatlan egyházépítőként börtön-, kórház- és külmissziót szervezetett, egyetemi-, ifjúsági- és egyházmegyei lelkészi állásokat létesített. Az 1944. évi esperesi jelentésében drámai hangon hívta fel az egyházmegyei közgyűlést a deportálások ellen. A Julianna Iskola alagsorában – nem kis bátorságot tanúsítva – svéd védettség alatt működő, zsidó származású gyermekeket mentő otthont létesített. Az embermentésben végzett áldozatos tevékenységéért 2003-ban őt és feleségét posztumusz, illetve Éva lányát a Világ Igaza kitüntetésben részesítette a jeruzsálemi Jad Vashem Intézet.
A háború utáni években az egyház épületeinek és életének helyreállításán fáradozott. Ugyanakkor 1945-től személyét kezdetben burkolt, majd egyre nyíltabb támadások érték a kommunistákkal mind inkább együttműködő református egyházi körök részéről, de ekkor még meg tudta tartani budapesti lelkészi és esperesi székét. Naplója tanúsága szerint mind nagyobb aggodalmak közepette élte meg a háború utáni időket. Bár a pártállami diktatúra teljes kiépülését követően is tisztában volt a várható következményekkel, esperesként mégis beadvánnyal fordult az egyházkormányzathoz az állásukat vesztett budapesti vallásoktató és missziói lelkészek ügyében. Továbbá Irányelvek című esperesi körlevelében kitért a Budapestről kitelepítettek körüli lelkipásztori szolgálatokra és a segítségnyújtásra, tehát mindkét diktatúra üldözöttjeit segítette.
A pártállam által diktált egyházzsugorítási terv helybenhagyásának céljával 1951 októberében megnyílt a zsinat, ahol a budapesti esperes, valamint Pap Béla karcagi lelkész felszólalásai nyomán nem várt ellenállás bontakozott ki. A diktatúra számára megbízható emberek helyett beválasztották őket a zsinati ülésszakok között döntést hozó szűk körű testületbe, a Zsinati Tanácsba. A zsinatot rövidesen felfüggesztették, majd Szabót lemondatták mind esperesi, mind lelkészi állásáról, Pap Bélát pedig letartóztatta az Államvédelmi Hatóság.
Ennek egyik közvetlen előzménye volt, amikor 1951. november 19-én Kiss Roland főgondnok Szabó Imre esperesen számon kérte a két héttel korábban Irányelvek címmel írott egyházmegyei körlevelét. Ebben tanácsokkal látta el az egyházmegyéjéhez tartozó önálló gyülekezeti lelkészeket az egyházközségben folytatott munkákra vonatkozóan. Valódi bátorságról tett tanúságot, amikor a gyülekezeten kívül elvégzendő missziói látogatások célcsoportjai között a kitelepítetteket is nevesítette.
Több korabeli forrás utal arra, hogy Szabó Imre már hónapokkal korábban, az 1951. november 6-án kelt körlevél megszületése előtt gondjába vehette a fővárosból kitelepített református egyháztagokat. Ez egyfajta szervezői munkát jelenthetett. Az esperes vélhetően ebbe bevonta a gyülekezetvezető lelkészeket, hogy ők saját közösségeikben lépésről lépésre megszervezzék a kitelepítettek támogatását.
Szabó Imrét, a budapesti egyházmegye első esperesét végül hatvanévesen egy világtól elvágott, vasúti közlekedés nélküli kis nyírségi faluba, Bujba helyezték. A gyülekezet az új egyházkormányzat hűséges emberéhez, az akkor már hírhedt Békefi Benő egyházmegyéjéhez tartozott, amelyet a kortársak „fegyházmegyeként” emlegettek. Szabó egészsége hamar megrendült, 1955 elején hunyt el a debreceni klinikán. Az óbudai temetőben mintegy ötezer ember búcsúztatta, a szertartást Ravasz László végezte.
Erdős Kristóf
Felhasznált irodalom
Bárczay Gyula: Szabó Imre, in Bárczay Gyula: Sorsok a Református Egyházban 1948–1988, Bern, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 1989, 16–20.
Draskóczy István: Szabó Imre a Budapesti Református Egyházmegye első esperesének élete és munkái, Mezőszilas–Kiskunfélegyháza, Parakletos Alapítvány, 1968–1991.
Erős Zsuzsa–Szabó Julianna (szerk.): Ég, de meg nem emésztetik. Szabó Imre a Budapesti Református Egyházmegye első esperese. Naplók 1914–1954, Budapest, Budahegyvidéki Református Egyházközség, 2001.
Kósa László: Az egyesületek a budapesti reformátusság életében, in Kósa László (szerk.): Reformátusok Budapesten 2. Tanulmányok a magyar főváros reformátusságáról, Budapest, Argumentum–ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék, Az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék kiadványai 4., 2006, 1077–1117.
Nagy Zsombor: Szabó Imre, a budapesti református egyházmegye megszervezője és első esperese, in Kósa László (szerk.): Reformátusok Budapesten 1. Tanulmányok a magyar főváros reformátusságáról, Budapest, Argumentum–ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék, Az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék kiadványai 4., 2006, 579–590.
Pápai Szabó György: „És bocsásd meg a mi vétkeinket…” Szabó Imre 1891–1955, Egyház és világ, I. évfolyam, 1990/16, 8–12.
A szerző saját kutatásai a Ráday Levéltárban.
