Salkaházi Sára szociális testvér a szociális munka tevékeny apostola, a munkás leányifjúság fáradhatatlan nevelője, nő- és leánymozgalmak megszervezője, tehetséges író, újságíró, sokoldalú és közkedvelt előadó volt. Cselekvő hitéről vértanúságával tett tanúbizonyságot, melyért 2006-tól a boldogok sorában tisztelhetjük. Jelen írásomban születésének 120. évfordulójára emlékezve szeretném felvázolni életének főbb állomásait.
Salkaházi Sára 1899. május 11-én született Kassán Schalkház vezetéknévvel osztrák eredetű nagypolgári családban. Nagyapja drosendorfi származású volt, de 1842-ben Kassán telepedett le. Fiát, Lipótot magyar érzelműnek nevelte. Utóbbi 1887-ben házasodott össze az osztrák anyanyelvű Stiller Klotilddal, több gyermekük született, akik közül hárman élték meg a felnőttkort: Lipót, Sára és Jolán. Sára nagyapja alapította a Schalkház Szállót, amely 1894-től rt.-ként üzemelt, s előbb édesapja, majd édesanyja állt az élén. Az épület számos kulturális és társadalmi rendezvénynek adott otthont: táncmulatságoknak, színházi előadásoknak, hangversenyeknek, banketteknek, politikai és társadalmi gyűléseknek, köztük munkásegyesületek rendezvényeinek. 1908. december 8-án például Prohászka Ottokár püspök mondott itt beszédet a szociális eszmékről, 1910. május 6-án Bánffy Dezső a Választójog Országos Szövetsége elnöke a szállóban tartott népgyűlést, amely a választójog kiterjesztését szorgalmazta, 1914. április 22-én pedig itt mondta el Vargha Gyula kereskedelemügyi államtitkár, Kassa város munkapárti képviselőjelöltje programbeszédét. Stiller Klotild asztalánál rendszeresen több diák ebédelt ingyen. Ebbe a légkörbe nőtt bele Sára, a történelmi események alakulása mellett talán ennek is köszönhető érdeklődése a politika és társadalmi élet iránt, e területeken széles látóköre, valamint szociális elkötelezettsége.
Hazafias érzelmei és nyitottsága Istenre a családjából, illetve neveltetéséből erednek. Édesapja „lelkes magyar ember” volt és azt is megtiltotta, hogy gyermekeivel a magyaron kívül más nyelven beszéljenek, amely kérést a magyarul törten beszélő édesanya is tiszteletben tartotta. 1901-ben Schalkház Lipót elhunyt, így Schalkház Sára és testvérei félárván nőttek fel. Sára gyermek- és ifjúkorára így emlékszik vissza fiútestvére: „Az elemi iskolák elvégzése után Sári húgom a Kassai Szent Orsolya rendi apácák iskolájába került. Innen impregnálódott belé a mély vallásos érzés, amely későbbi élete folyására oly nagy hatással volt. Pedig gyermekkorában inkább fiús, mint lányos vonások domináltak benne. Temperamentumos, határozott fellépésű volt, s erős akarattal rendelkezett. Amit maga elé célul kitűzött, azt mindig elérte [….] Egyébként érzékeny, puha lelke volt, nagyon nagy fogékonysággal a szép, nemes és szociális iránt. Ha serdülő ifjú koromban be-bepillantottam szobájába az íróasztala mellett találtam írás közben […] vagy – ha már késő este volt – a fekvőhelyül szolgáló pamlag előtt térdelt, fejét kezébe temetve, mélyen elmerülve gondolataiba és imáiba.”
Sára bár különösebb elhivatottságot nem érzett a tanári pálya iránt, 1917-ben az orsolyitáknál elvégezte a tanítóképzőt és helyettes tanítónő lett a Kinizsi utcai állami iskolában Kassán. Mint ilyen családokat látogatott, foglalkozott a tanulók szociális problémáival. A Felvidék 1918-as megszállását követően, amikor a csehszlovák kormány hűségesküt követelt meg a tanítóktól is, Sára ezt megtagadta, így tovább nem taníthatott. 1919. március 1-től rövid ideig a Schalkház Szállóban irodában dolgozott, majd édesanyja javaslatára mesterséget tanult: 1920. január 2-án megkezdte könyvkötő tanonci idejét Kassán, Pintér János műhelyében, december 18-án pedig leteszi a könyvkötő szakvizsgát és ugyanott könyvkötő segéd lesz. E munkát 1924-ig itt látja el, majd egy évet a Grafika könyvnyomdában dolgozott. Rövid ideig 1925-ben egy kalapüzletben eladó volt. Megtapasztalta tehát maga is a fizikai munka fáradalmait, megismerte a vele együtt dolgozók nehéz sorsát. Itt szokott rá a cigarettára is. Egy 1930-as cikkében például leírja mennyire elfáradt miután egész nap könyvkötő lemezeket vágott fel: „Karom, mint üres kabátujj lóg. Már annyi erőm sincs, hogy felemeljem. Vállamat valami nehéz kéz a föld felé húzza. Előre esett fejjel és vállal cipelem magam. Lábam gorombán csoszog: súrolja az aszfaltot. Hazaérek. Vörös, égő, izzó, hólyagos tenyeremet fáradtan úsztatom a vízben. Lefekszem. Amint elnyúlok, érzem: minden tagomat korbácsolja a fáradtság. Mintha valami hatalmas malom őrölt volna meg. Rettenetes: Malom! Még egy-két gondolat dadog agyamban, aztán vége.” 1919-ben elkezdi újságírói pályafutását is, Syphax álnéven publikál az Esti Újságban. Később több sajtóorgánumba (pl. Felvidéki Újság, Kassai Újság, Prágai Magyar Hírlap, stb.) is. Cikkei allegorikus képeiben reflektál a jelen történéseire, az elesettek iránti együttérzés, s a munkások mindennapjainak epizódjai is megelevenednek a lapokon. 1926-ban megjelent Fekete furulya című novelláskötete, melyért elnyerte a Kazinczy Irodalmi Társaság elismerését és pénzjutalmát. Élete következő jelentős állomása, hogy az Országos Keresztényszocialista Párt kassai főtitkárságának állt az alkalmazásában 1926. március 1-től 1929. január 31-ig. A Nép című hetilapot szerkesztette és irodai munkát végzett. Munkásságáról a szervezet a következőket írja: „egész alkalmazásának ideje alatt állandóan kíváló [SIC!] szorgalmat, nagy ügybuzgalmat, ügyszeretetet árúlt [SIC!] el, amivel teljes megelégedésünket őszintén kiérdemelte.”
1922–1923-ban rövid ideig jegyben járt egy gazdatisztnek készülő fiatalemberrel, de nem vonzotta a vidéki élet, és már ekkor benne volt az ébredező hivatás, így visszaküldte a jegygyűrűt. Egy későbbi cikke jól mutatja vívódásait: „És ha az Úr Isten foglalt le magának?… Az első szó már elhangzott, s Te ezt meghallottad! … […] És mégis bizonytalan vagy!… Nyugtalan, kereső, vergődő…” Innen már csak egy szikra kellett, ami cselekvésre késztette. Ez az 1928. április 16–28 között a Kassán 1927-ben megtelepedő Szociális Testvérek Társasága által rendezett szociális és népjóléti tanfolyamon történő részvétele volt. Az itt szerzett élmények is hozzájárulhattak ahhoz, hogy 1928. szeptember végén a Testvérek budapesti anyaházába utazott háztűznézőbe és a rendbe jelentkezett. Elsőre nem fogadták el jelentkezését, de ez nem szegte kedvét. Megfogadta, hogy többé nem dohányzik és ismét jelentkezett a rendbe. Ez alkalommal elfogadták jelentkezését és 1929. február 6-án megkezdte újoncévét a szegvári noviciátusban. Egyszerű fogadalmát 1930. pünkösdjén, június 12-én tette le, jelmondatául az „Alleluja!”-t választotta.
1930–1932 között Kassán teljesített szolgálatot. Karitászgyűléseket szervezett, élelmiszert gyűjtött a rászorulóknak, szervező és előadó körutakat tett (Ungvár, Munkács, Tornalja, Gálszécs, Rimaszombat, Beregszász), hogy minél több leányt és asszonyt ébresszen rá a katolikus öntudatra és kapcsoljon be a katolikus akcióba. Közben az írást sem hagyja abba, arra az időre, amikor írt, elöljárója felmentette a napirend alól.
1932 novemberében Komáromba helyezték át, ahová 18-án érkezik meg. Hitoktatóként, karitász- és leányifjúsági vezetőként, valamint a „Liturgia” könyv- és kegytárgykereskedésbe üzletvezetőként tevékenykedik. Az élelmiszergyűjtést itt is bevezeti, amelyből 500 fős gyermekkonyhát tart fenn. A szlovenszkói magyarok Katolikus Akciója a női egyesületek országos megszervezését 1933. február 10-én a szociális testvérekre, személy szerint Schalkház Sárára bízta. Ezenkívül népjóléti munkát végez, vezeti a Szívgárdát és a Leánykört, szerkeszti a Katolikus Nőt, intézi az adminisztrációt és a megélhetést, vezeti a házat. Sokat tett a Felvidéken a magyar nyelv és kultúra megőrzéséért és a keresztényszociális gondolat elterjesztéséért is. Bár Sára itt vált rátermett, sokoldalú vezetővé, alig jutott ideje a pihenésre, amely kimerüléshez vezetett. 1934. szeptember 21-én visszahelyezték Kassára, ahol 1937-ig szolgált különféle beosztásokban. Itt is lelkesedéssel vetette bele magát a munkába, folytatta a Szlovenszkói Katolikus Ifjúsági Egyesület és a Nőszövetség szervezését. Tanulmányi heteket szervezett, előadásokat tartott, köztük például valláserkölcsi előadás sorozatot „A fiatal lány életútja a jegyességig” és „Eljegyzéstől az oltárig” címmel, melyeken naponta közel 400 hallgató vett részt. Már 1934–35-ben megfogalmazódott benne, hogy szívesen menne missziós munkára Brazíliába, ez ügyben Schlachta Margittal és az ottani bencés atyákkal is levezetett, azonban a történelmi események alakulása nem tette lehetővé elképzelése megvalósítását. 1937-től 1939-ig külső testvérként szolgált.
A bécsi döntést követően elindult a „Magyar a Magyarért” mozgalom a visszacsatolt területek lakossága megsegítésére és az anyaországba visszaintegrációjuk elősegítésére. Az összegyűlt adományok kiosztásával többek között a szociális testvéreket bízták meg. Ebbe a vállalkozásba kapcsolódott be Sára is: 1938. november 9-től 1939. január 10-ig Abaúj-Torna vármegye szepesi, illetve kassai járásába végzett szolgálatot. 1939 márciusában Kárpátalja is visszakerül Magyarországhoz, így rövid budapesti beosztása után (a Katolikus Női Szociális Képző ügyeit intézte) 1939. március 24-től 1941. február 15-ig a tecsői járás szociális előadója, ami mellett 1939. november 15-én a rahói járást is átveszi. E munkakörben dolgozott, amikor 1940-ben letehette örök fogadalmát. Jelmondata: „Alleluja! Ecce ego, mitte me!” lett.
1941-ben megválva a szociális szolgálattól Budapestre érkezett, a Katolikus Dolgozó Nők és Leányok Országos Szövetségének központi vezetését vette át, amelynek célja az iparban, gyárakban, üzemekben dolgozó nők nemzeti műveltségének, szaktudásának fejlesztése, gazdasági érdekeik védelme, szociális önképzésük és vallásos, erkölcsös életre nevelésük volt. Több mint 200 dolgozó leánycsoport működött az országban, 6 dolgozó leányotthon a fővárosban, a központi iroda és egy nyaraló Balatonbogláron (Jankovich-telepen) – ezekért lett felelős. Tevékenységükről ő maga a következőket írta: „Ma is, mint tíz évvel ezelőtt [a DLN megalapítása. T.K.], azon fáradozunk, hogy a magyar munkáscsaládok a nemzetnek és az országnak öntudatos tényezői legyenek. Magyarok vagyunk, magyarságunkat a legegyszerűbb hétköznapi munkában is meg akarjuk vallani, azzal a tudattal és bizonyossággal dolgozunk, hogy a legcsekélyebb, de becsületesen és lelkiismeretesen végzett munka is országépítés!…nem gyűlölettel, nem munkaadók és munkavállalók közé éket veréssel, a társadalmi osztályok közé mély árok húzásával tesszük, hanem az igazságosság alapján állva, békés eszközökkel, megértést kérve, méltánylást keresve…” Nevének Salkaházira magyarosítását 1942-ben kérte és 1943-ban meg is kapta.
Vezetőképző tanfolyamokat tartott, fáradhatatlanul járta a vidéket, szervezte a mozgalmat, mindemellett novellákat írt. Bátran szót emelt a fajelmélet ellen, 1941. július 8-án Serédi Jusztinián hercegprímásnak is írt a 3. zsidótörvény kapcsán: „Egyházunk tanítása alapján nem azonosíthatjuk magunkat azzal a felfogással, amellyel a jelenlegi magyar törvényhozás a zsidóság visszaszorításának ügyét intézte, még kevésbé azzal, amely a keresztség szentségét semmibe véve, katholikusokat minősít át bizonyos vonatkozásokban zsidónak…” 1941-ben, amikor a magyar hatóságok 14 ezer zsidót deportáltak Kamenyec-Podolszkba, a belügyminiszternél tiltakozott, 1943-ban amikor 58 ezer szlovákiai zsidót hurcoltak el megsemmisítő táborokba, a szlovákiai püspököknek írt levelet, sőt, XII. Pius pápával is beszélt.
Szintén hosszú ideje érlelődött benne a gondolat, hogy a Társaság tagjaiért felajánlja életét, melyre megkapta az engedélyt. 1943. szeptember végén vagy október elején Schlachta Margit általános főnöknő és Rónai Paula, a magyar kerület főnöknője előtt a budapesti anyaház Szentlélek kápolnájában megtette életfelajánlását, arra az esetre, ha egyházüldözés, a Társaság és a testvérek üldözése következne be. Nem csak szavaival és írásaival, hanem tetteiben is megmutatkozott szolidaritása az üldözöttek felé: hamis papírokkal számos zsidó menekültet fogadott be a DLN házaiba. 1944. október 29-én vette saját kezelésébe a Bokréta utca 3. szám alatti otthont, innen hurcolták el a nyilasok december 27-én. Aznap Jolsvai Hedvig testvérrel tért haza, amikor látta, hogy körbevették az otthont. Elmenekülhetett volna, de felelős vezetőként nem ezt az utat választotta. A nyilasok mindenkit igazoltattak, és aki nem tudta hitelt érdemlően bizonyítani származását, magukkal hurcolták. Velük együtt Bernovits Vilma hitoktatót és Salkaházi Sárát is. Az elhurcoltak soha többé nem tértek vissza. Az 1967-es zuglói nyilas perben az egyik vádlott számolt be róla, hogy egy alacsony, sötét hajú nő, akit több zsidó származásúval együtt a fővámháznál a Dunába lőttek, a kivégzés előtt letérdelt és széles mozdulattal keresztet vetett. A nővérek Salkaházi Sárára ismertek benne.
Boldoggá avatási eljárását 1996-ban kezdeményezték és 1997-ben indult meg. A Szenttéavatási Ügyek Kongregációjának pozitív véleményét követően XVI. Benedek pápa 2006. április 28-án ismerte el vértanúságát. A boldoggá avatást 2006. szeptember 16-án hirdette ki a budapesti Szent István bazilika előtti misén Erdő Péter bíboros. Budapest-Újpalotán 2008-ban templomot szenteltek a tiszteletére, 2010-től a Duna-partnak az a része pedig, ahol életét adta, a Salkaházi Sára rakpart nevet viseli.
Források:
- Berkecz Franciska (vál.): A szeretet tüzével. Válogatás boldog Salkaházi Sára naplójából, Bp. 2008.
- Hetényi Varga Károly: Salkaházi Sára szociális testvér I–II, Vigilia 45 (1980) 1, 22–30; 2, 110–116.
- Hidvégi Máté (szerk.): Boldog Salkaházi Sára emlékkönyv, Bp. 2006.
- Mikus Gyula: Az ifjúságvédelem és a szociális gondozás klasszikusai, az ellenállási mozgalom mártírjai; Salkaházi Sára és Bernovits Vilma. In: Tanulmányok, cikkek a fővárosi gyermekvédelem köréből, Kézirat gyanánt, Bp. 1986.
- Mona Ilona–Szeghalmi Elemér: Salkaházi Sára élete és munkássága, Bp. 1990.
- Puskely Mária: Salkaházi Sára, a társadalmi igazságosság apostola, Bp. 2006.
- Schéda Mária: Salkaházi Sára, a szociális szeretet apostola, Bp. 1998.
- Vasas Ilona: Salkaházi Sára és a háborús évek, MEV 28 (2016) 1–4, 130–143.
- Vasas Ilona: Salkaházi Sára, szociális testvér, ESz 19 (2018) 2, 33–48.
- Korabeli sajtótermékek – Arcanum Adatbázis (Népszava, Budapesti Hírlap)
- http://www.magyarkurir.hu/hirek/erdo-peter-szentbeszede-salkahazi-sara-boldoggaavatasan
