Ravasz László (1882-1975)
A 20. századi református egyház karizmatikus vezetője, 1921 és 1945 között a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke, író, egyházi szónok, teológus, politikai gondolkodó, a magyar szellemi élet meghatározó alakja, korának kiemelkedő közéleti személyisége.
Életpályája három jól elkülöníthető szakaszra tagolódik. Az első periódus az erdélyi évek ahol gyermek- és ifjúkorát töltötte, majd a kolozsvári egyetemen vezetett tanszéket. A második szakaszt közel negyedszázados püspöksége jelentette, míg a harmadik 1945 utáni kényszerű belső száműzetése, amit csak a rövid 1956-os intermezzo szakított meg. A három szakaszt éles cezúrák választják el egymástól. Erdélyi évei Magyarország feldarabolásával, szülőföldje idegen hatalomhoz kerülésével zárulnak. A második a világháború végével szinte pillanatok alatt lett semmivé lett az a világ, amit korábban képviselt. E három korszakot a történelem fordulatai által kikényszerített, vagy inspirált nagy ívű szellemi átalakulások kötik össze, mint ezt maga is elismerte önéletírásaiban. Életművének újrafelfedezése a rendszerváltás után indult meg. 2016-ban Hatos Pál történész publikált róla monográfiát, alábbi rövid életrajzát döntően erre támaszkodva állítottuk össze.
Az erdélyi korszak
Erdélyben, Bánffyhunyadon született 1882. szeptember 29-én egy paraszti sorból polgárosuló családban. Édesapja a településen működő gazdasági felső népiskola tanára volt. Ebben a közegben, valamint Székelyudvarhelyen, ahol középiskolai, Kolozsváron, ahol egyetemi tanulmányait folytatta, vált személyiségének meghatározó identitáselemévé az „erdélyiség”, a 67-es szabadelvű Tisza-pártiság, valamint a kálvinizmus szociokulturális jellemzői. amit kiegészített a székely eredet büszke vállalása. Még tanult a kolozsvári teológián, amikor 1903 novemberétől az erdélyi szabadelvű protestantizmust képviselő Bartók György püspök titkáraként és segédlelkészeként kezdett el dolgozni. Ennek köszönhetően közvetlen kapcsolatba kerülhetett a helyi református közélet szereplőivel, de ekkor ismerkedett meg a püspök lányával, jövendő feleségével, Bartók Máriával is. Az egyházi elitbe való belépést előkészítő út következő állomásaként az 1905-1906-os tanévet Berlinben töltötte, ahol a tanulmányait lezáró Schopenhauer disszertációjához gyűjtött anyagot. Az 1907-es év sorsfordítónak bizonyult életében. Elkészült a disszertációja, megírta magántanári dolgozatát, megpályázta és elnyerte a kolozsvári egyetem gyakorlati teológia tanszékének magántanári állását, majd az egzisztencia megteremtése után azonnal meg is nősült. 1910-ben lépett be a kolozsvári Unió szabadkőműves páholyba, ami az erdélyi protestáns körökben akkor társadalmi szempontból szinte elvárt lépés volt. A páholyt 1917-ben már egy teljesen más politikai helyzetben hagyta el: a szabadkőművesség addigra több szempontból radikalizálódott, balra tolódott, tért nyert benne az ateizmus, ami természetesen elfogadhatatlan volt Ravasz számára.
A püspök
Az első világháború utáni béke „sáros, véres angyalként”[1] érkezett, magával hozva Magyarország feldarabolását és menekülésre késztetve Erdélyből mintegy kétszázezer magyart. 1921-ben Ravasz László is a megkisebbedett Magyarországra távozott, miután döntő fölénnyel (355 szavazatból 206-tal) megválasztották a Dunamelléki Református Egyházkerület püspökének. A tisztséget 1921 és 1945 töltötte be. Erkölcsi tekintélyének köszönhetően a magyar reformátusság valódi szellemi vezetője lett.
Hosszú út vezetett idáig, melynek során teológiája is változásokon ment keresztül. Visszatekintve nézetei fejlődésére önéletírásában maga is úgy vélekedett, hogy a teológia természetéhez tartozik a nemzedékváltásokhoz, korfordulókhoz köthető korszakonkénti folyamatos megújulás. Magántanári dolgozata még Böhm Károly filozófiájára alapozott teológiai nézeteket tükrözött. Figyelme fokozatosan fordult a kantiánus értékteológia felé, s egészült ki további elemekkel. Értékteológiai felfogásának szerves részét képezte a vallástörténeti és antropológiai szemlélet, a vallásos ember „élő hitének” középpontba állítása, egyféle „praktikus evangéliumi szemlélet”. Bartók Györgyről írt dolgozatában már arra az álláspontra helyezkedett, hogy a teológiai erkölcstan alapjainak a kanti szemléleten kell nyugodnia, hiszen – vélekedett – a kritika nem megöli, hanem megmenti a hitet. „Kritika nélkül észlény bizonyosság birtokába nem juthat. Ha csak szívet adott volna az Isten, a kritikára nem sok szükség lenne. (…) Meg vagyok győződve róla, hogy a világot hívővé csak kritika árán tehetjük. (…) Akik félnek a kritikától azok még nem keresztyének, vagy már nem keresztyének.”[2]
Püspökké választásának idejére társadalomszemléletében is módosulások következtek be, s e változás nem a Horthy korszak terméke, hanem egy korábbi folyamat eredménye volt. A politikai ideológiai paletta a századfordulón érdemi átalakuláson ment keresztül. Következtében a korábbi 67-48-as közjogi törésvonal helyére a bal-jobb dichotómia lépett. Az 1890-es évektől defenzívába szoruló liberalizmussal konkuráló jobboldali újkonzervatív irányzatok a materializmus-idealizmus dichotómiájára építették politikai gondolkodásukat. Az egyik legfőbb társadalmi problémát az elvallástalanodás nyomán megerősödő erkölcsi hanyatlásban jelölték meg. Teológusként Ravasz László is hasonló morális problémákat azonosított, írásaiban megjelentek a tipikus újkonzervatív kultúrkritikai témák, a liberalizmus „destruktív” jelzőt kapott. Igehirdetései azért is válhattak olyan népszerűvé, mert egy nemzedék életérzését szólaltatta meg.
A kálvinizmusnak új távlatokat nyitó püspöki programbeszédében minden kétséget kizáróan Bethlen István mérsékelt politikája mellett tette le a voksát, ugyanakkor nem hagyott kétséget az akkor befolyásuk zenitjén lévő fajvédők nézeteinek elutasítása felől sem. A beszédben nem elhanyagolható identitáspolitikai elemként érintette a korszakban riválisként felfogott katolikus egyházhoz való viszonyát is: „Magyarországnak Regnum Christianumnak kell lenni. Ebben a megfogalmazásban minden keresztény benne van, de egy másik megfogalmazásban a kereszténységnek egy része ki van zárva. Mikor összefoglalásokról van szó, azt kell keresni, ami az egészet összetartja, és nem megosztja.”[3] Bár egyházi vezetőként nyomasztotta a katolikus egyház fölénye, a keresztény konzervatív alapokon nyugvó társadalmi béke fenntartását mindvégig értékként kezelte. Ennek törékenységére többek között a világgazdasági válság nyomán feléledő baloldali tiltakozási hullám ébresztette rá.
Püspökként a „bolsevik veszéllyel” és a katolikus vetélytárssal szembeni védekezés jegyében egy új egyházi működési modell alapjait fektette le. A jövőt az önmaga autonómiáját megvédeni képes egyházban látta, és ennek érdekében egy erősen centralizált egyházi vezetést valósított meg. Az egyházi autonómia megőrzésének eszközeként tekintett az „egyesületi kereszténységre”, ezért támogatta a felekezeti kulturális hálózat megerősítését. Úgy vélte az „igehirdetés megcsorbult”, a szószék csatát vesztett a modern tömegsajtóval szemben, s miként kortársa Bangha Béla jezsuita páter, ő is új utakat keresett az emberek elérésére. Ennek eszköze volt a modern újságírás által támasztott követelményeknek is megfelelni kívánó Református Élet című lap, amely a korszak végére 57 ezres példányszámot ért el. A református Soli Deo Gloria ifjúsági szervezet nyitott a társadalmi kérdések, felé, Szárszói konferenciái a magyar sorskérdések megtárgyalásának értelmiségi fórumaivá váltak.
A két világháború közötti Magyarországon a szellemi élet egyik kulcskérdése a szociális kérdés, s azon belül mindenekelőtt a parasztság helyzete volt. Ravasz László a magyar kálvinizmus legértékesebb rétegének a régi nagy alföldi városokban élő kisgazdatársadalmat tartotta, s úgy vélte e réteg mentalitáskultúrája egybeforrt a református egyház kultúrájával. „Ez a rendkívül értékes fajta az arányszámot túlhaladóan református. És ma már történelmi osztály. Ez a réteg a magyar közéletnek a gerince, a legkeményebb, a legnyugodtabb, a legbölcsebb, a legtisztább gondolkodású, s mindenekfelett a legtősgyökeresebben magyar.”– írta 1937-ben a Lelkészegyesület című lapban.[4] A népi írók valóságfeltáró szociográfiájának köszönhetően szembesült a református vidékek demográfiai hanyatlásával, aminek legfőbb okát a mesterséges születéskorlátozásban, az egykézésben látta. Az egyke ügyét ezért a magyar református egyház „legegzisztenciálisabb ügyének” tekintette. A reformátusok csökkenését és a felekezeti arányok további romlását eredményező folyamattal szemben a püspök kezdetben az örökösödési törvény módosítását tartotta megoldásnak, később a kormány beavatkozását, telepítést és földreformot sürgetett, támogatta az Országos Református Szeretetszövetség telepítési akcióját, és a társadalmi robbanás veszélyével fenyegető nagybirtokrendszer társadalmi igazságtalanságairól szónokolt.
A református egyházon belül elsőként figyelt fel a munkáskérdés felekezeti szempontú jelentőségére. Nemcsak azt vette észre, hogy a vidékről a fővárosban munkát kereső reformátusok fokozottan ki vannak téve a marxizmus csábításának, amit az egyház részéről ellensúlyozni kell, de az 1938-ban létrejött Magyar Református Munkásszövetség keretében a munkások gazdasági és szociális problémáinak felvállalását is támogatta. A téma jelentőségét társadalompolitikai gondolkodásában az is jelzi, hogy 1932-ban egy külön budapesti, majd 1938-ban pestkörnyéki egyházmegyét állított fel.
Ravasz László szellemi politikai portréjához hozzátartozik a kortárs Szekfű Gyula által „a magyar élet anitnómiái” közé sorolt zsidókérdéssel kapcsolatos álláspontja is. Közismert, hogy a püspök – hasonlóan a Felsőházban ülő más egyházak főpapjaihoz – támogatta az első két zsidótörvény meghozatalát. Az első zsidótörvényt az antiszemitizmust féken tartó preventív eszköznek tekintette, ami majd végső soron a kedélyek lecsillapításával hozzájárul a társadalmi béke biztosításához. „Bölcs mértékletességre” intette a keresztyén egyházakat a törvény hatására kikeresztelkedő zsidók átvételében, támogatta a betérés szabályainak megszigorítását. A már faji alapra helyezkedő második zsidótörvénnyel szemben előbb állást foglalt, de végül mégis megszavazta, hivatkozva arra, hogy a törvény a „nemzetvédelem maximumát, az egyéni sérelmek minimumával” kapcsolta össze.[5] Az 1941-es harmadik zsidótörvény meghozatalát viszont már ellenezte. Másrészről tény az is, hogy a református egyházon belül voltak kezdeményezések a származásuk miatt üldözött egyháztagok támogatására. A Jó Pásztor Missziói Albizottság és lapja a vészkorszakban az embermentés központjává vált. Maga Ravasz is felszólalt a belügyminiszternél a kőrösmezei deportáltak ügyében. Döntő fordulat magtartásában az 1944-es események hatására következett be, ettől kezdve már a deportálások leállítását követelő konkrét lépéseket tett, több esetben folyamodott egyéni mentességi kérelemmel a hatóságokhoz.
A Kálvin téri templomban utolsó prédikációját 1944 karácsonyán tartotta meg, utána maga is bujdokolni kényszerült, egy szanatórium pincéjében lelt menedéket. A múlttal való szembenézést szolgálta, hogy a dunamelléki egyházkerület valamennyi gyülekezetében 1945 nyarán önvizsgálatot és bűnbánatot tartottak.
Belső száműzetésben
Ravasz László életének 1945 és 1975 közé eső harmadik korszaka egy történelmi léptékű és ehhez képest hihetetlenül gyorsan lezajló elitcserével indult, aminek irányait a kommunista párt társadalompolitikai céljai határoztak meg. A világ, aminek prominens képviselője volt, szinte az egyik pillanatról a másikra omlott össze, az egyház vezetése radikális átalakuláson ment át. Az új rendszer a Horthy-korszak tagadására építette identitáspolitikáját, annak elitjét, mint a múlt bűneiért felelősöket lecserélésére ítélte. Ennek bekövetkezése csak idő és aktuálpolitikai taktika kérdése volt.
A közbeszédben új témák, értéktételezések jelentek meg. Kezdetben a hatalom birtokosai semlegesen szemlélték az egyházszervezet reorganizálását, Ravasz László is szabadon kifejthette nézeteit a politikai nyilvánosságban „baloldali faizmusnak” titulálva a kommunisták hatalom kisajátítása felé mutató rendszert. Felvethette az átalakulás morális szempontjait, kiállhatott a magántulajdon szentségének ás az egyház érdekeinek védelmében. Mivel úgy látta, hogy az új helyzetben az „egész keresztyénség együtt áll, vagy bukik” [6] a korábbiaknál együttműködőbb attitűddel fordult a katolikus egyház és Mindszenty József hercegprímás felé.
Ravasz László 1948 márciusában Veres Péter közvetítésével kapta a hírt, hogy személye politikai szempontból lefogadhatatlanná vált. Ezt követően a május 11-i egyházkerületi közgyűlésen mondott le püspöki tisztéről. 1951-ben már az új zsinatra sem választották meg, 1953 márciusában pedig elköszönni kényszerült a Kálvin téri gyülekezettől is.
A közéletbe 1956 eseményei egy rövid időre még visszasodorták, paradox módon alig pár hónappal az után, hogy az AVH szeptemberben lezárta megfigyelését. Életútja szinte predesztinálta arra, hogy a forradalmi napokban alakult Református Megújulási Tanács élére kerüljön. Miként Mindszenty, ő is beszédet mondjon a rádióban, és utóvédharcosként még november 4-e után is a kibontakozás útjait keresse. Mind a rádióbeszéd, mind pedig a Kálvin téri templomban megtartott, 1957 november 11-i igehirdetése is jelzi a későbbi kommunista múltpolitika vádjainak alaptalanságát, miszerint a háború előtti világot akarta volna visszaállítani. Az utóbbiból idézünk:
„Most azt kérdezem tőletek Testvéreim: vajon éppen ezekben a napokban, ezekben a hetekben nem láttuk-e Istent csodálatosan hatalmasnak? Hát nem a csodatételei között jártunk-e egyenként is és nemzetünk is? (…) Hát nem volt csoda, magyar csoda ez ez egész új förgeteg a maga csodálatos lelki egységében, a maga hótisztaságában, a maga erkölcsi szabadságharcában, a maga hitében, reménységében? Hát nem csoda-e ahogy a világközvélemény alakul? Ez az árva, szegény kis Magyarország, ez a megvetett, semmibe vett kicsiny ország mikor érhette volna el, hogy az egész világ lelkiismerete – hiszem még azoké is, akik pillanatnyilag vele szemben állnak – mellette áll? Szegény kicsi ország, törékeny naszádodban a világtörténelem Scyllái és Charybdisei között zúgó viharban kellett átvinni egyetlen örökségedet, amit ma sem tudok másként kifejezni, mint ahogy már kifejeztem egyszer: ez a nagy szociális átalakulás, a forradalom vívmányainak megőrzése, hibáinak kijavítása, igazságtalanságainak jóvátétele. Ezt visz át a túlsó part felé, a boldog népek felé, a független, igaz, szociális Magyarország csábító és hívogató tájai felé.”[7]
Ravasz László 1957 nagypéntekig prédikálhatott. Ezután a hatalom ismét Leányfalura száműzte, újra besúgó hálózattal vette körül.
- augusztus 6-án hunyt el. Besúgói még a temetésén is ott álltak sírjánál.
Ravasz László az első világháború utáni konzervatív reneszánsz képviselője. Kezdeményező szerepe volt a magyar protestantizmus 20. század első felében bekövetkező konzervatív fordulatában, teológiájának hatása a református egyház életére máig vitathatatlan. A református egyházi szónoklat legnagyobb hatású művelője. Püspökként és a két világháború közötti korszak aktív közéleti szereplőjeként – köszönhetően nem utolsó sorban a Kálvin téri templomban és a rádióban tartott igehirdetéseinek – komoly szerepet játszott a református közvélemény formálásában.
Források:
Hatos Pál: Szabadkőművesből református püspök – Ravasz László élete. Budapest: Jaffa Kiadó. 2016.
Hatos Pál: A magyar protestantizmus és eszmei fordulata Tisza Istvántól Ravasz Lászlóig. http://epa.oszk.hu/00900/00995/00001/pdf/hatosp.pdf
Hegedüs Loránt: Újkantiánus értékteológia. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó. Ravasz László teológiai nézeteiről 46-64.o.
Hegedüs Loránt: Halálban is élő Ige: Ravasz László. In. Isten és ember titka – 1992. Hegedüs Loránt. ( Dr. Henczi Lajos interjú kötete) 1992
Kiss Réka: A diktatúra szorításában. Ravasz László egyházpolitikai útkeresése a második világháborút követő esztendőkben. Századvég, 2003. 29. sz
Horváth Erzsébet: Ravasz László és a zsidómentés. Zsinati Levéltár. http://zsinatileveltar.hu/ravasz-laszlo-es-a-zsidomentes
Dr. Ravasz László rádióbeszéde. 1956. november 1. https://www.youtube.com/watch?v=soqYtAqxENE
Turbucz Dávid recenziója Hatos Pál Ravasz monográfiájáról. Századok. 151. évf. 2017. 3. sz. 698-701.
[1] Köszöntő. Protestáns Szemle. 1918. Idézi: Hatos Pál: Szabadkőművesből református. Ravasz László élete. . Budapest: Jaffa Kiadó. 2016.134.o.
[2] Hegedüs Loránt: Újkantiánus értékteológia. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó. Ravasz László teológiai nézeteiről 46-64.o. Az idézett rész az 53.oldalon található.
[3] Dr. Ravasz László püspöki székfoglaló beszéde. Idézi: Hatos Pál: Szabadkőművesből református. Ravasz László élete. . Budapest: Jaffa Kiadó. 2016. 160.o. Ravasz László itt a katolikus Regnum Marianum = Mária országa kifejezésre utal. Az országot a hagyomány szerint az örökös nélkül maradó I. István ajánlotta Mária oltalmába. A protestánsok Szűz Mária kultuszát nem fogadhatták el.
[4] Idézi: Hatos Pál: Szabadkőművesből református. Ravasz László élete. . Budapest: Jaffa Kiadó. 2016. 193.
[5] Ravasz László felsőházi hozzászólása a második zsidótörvény vitájához. Idézi Hatos Pál: Szabadkőművesből református. Ravasz László élete. . Budapest: Jaffa Kiadó. 2016. 237.o.
[6] Ravasz László: A magyar reformátusok ma. Élet és Jövő 1946. szeptember 28. Idézi: Hatos Pál: i.m. 259.o.
[7] Idézi: Hegedüs Loránt: Halálban is élő Ige: Ravasz László. In. Isten és ember titka – 1992. Hegedüs Loránt. ( Dr. Henczi Lajos interjú kötete) 1992. 71.o.
