Banktisztviselői állását hátrahagyva lett a Keresztyén Ifjúsági Egyesület (KIE) nemzeti titkára. „A csendes, szenvedve tűrni tudó, de bizonyos helyzetekben hirtelen cselekedni tudó ember jellemvonásai jelentek meg őbenne. Isten áldott eszköze volt ő sok ifjú Krisztushoz vezetésében.” – jellemezte Pógyor Istvánt a KIE volt utazó titkára, Dobos Károly református lelkész. Pógyor kiváló szervezőképességére, erős hitére a Rákosi-rendszer is felfigyelt: először internálták, majd néhány évvel később koncepciós perben ítélték el. A Gyűjtőfogházban egészsége végleg megtört, testét méltatlan körülmények között földelték el.
A KIE rendkívül dinamikus és jó szervezőképességgel rendelkező nemzeti titkára a beregszászi járáshoz tartozó Sárosorosziban született 1902-ben egy tizenöt gyermekes családba. Ebben a kárpátaljai faluban volt birtoka Lukács Saroltának, a Magyar Vöröskereszt Egylet országos alelnökének. Az ottani ifjúsággal foglalkozva, felfigyelt az éles eszű, érdeklődő Pógyor Istvánra, aki az ő támogatásával került Budapestre. Miután kereskedelmi érettségit szerzett, három éven át, egészen 1925-ig banktisztviselőként dolgozott.
Időközben bekapcsolódott a két háború közötti időszak legjelentősebb protestáns egyesületének, az iparos-, kereskedő-, és parasztfiatalokkal foglalkozó KIE-nek az életébe. Az egyesület a YMCA (Young Men’s Christian Association) nemzetközi protestáns ifjúsági szervezet magyar megvalósulása volt. Pógyor István állandó látogatója lett a KIE budapesti összejöveteleinek. Megyercsy Béla az egyesület nemzeti titkára figyelt fel komoly érdeklődésére, egyben szervezői, vezetői képességére, ezért három évre Németországba küldte tanulni. Hazatérve a KIE fővárosi titkára és fővárosi szervezete 1. sz. cserkészcsapatának cserkésztisztje lett. A Belső-Józsefvárosban, érdekes módon az ún. Kis Vatikán területéhez tartozó Horánszky utca 26. szám alatti önálló székház létesítésében nagyban segítette az új nemzeti titkárt, Töltéssy Zoltánt, aki őt egyéves amerikai tanulmányútra küldte.
1932-ben, Töltéssy váratlan halála után, méltó utódként, Pógyort választották meg a KIE nemzeti titkárává. Tizennégy éven át tartó titkársága idején a KIE ügyvezető elnökével, egyben jó barátjával, gróf Teleki Lászlóval együtt sokat dolgozott mind a városi, mind a falusi ifjúság lelki-szellemi neveléséért és szociális gondozásáért. Az egyesület virágkorát élte. Pógyor meg tudta nyerni a korszak legjobb előadóit: lelkészek, írók és tudósok sokasága tanította a fiatalokat mind a városokban, mind a falvakban.
A Horánszky utcai székházat idővel kinőtték, ezért egy modern, nyolcemeletes székházat építettek a KIE hatvanéves jubileumára a közeli Vas utcában. 1943-ban az egyesület a protestáns tábori püspökséggel együtt költözött be az új épületbe, így az otthont adott a helyőrségi templomnak is. A háború és a vészkorszak idején mindkét székház menedékül szolgált az üldözötteknek és a menekülteknek.
A háború utáni években a Magyar Kommunista Párt kezdeti egyházpolitikájának kiemelt célpontjai voltak az egyházak ifjúsági szervezetei. Rajk László belügyminiszter mintegy másfél ezer egyházi és civil egyesületet feloszlató rendeletét megelőzte a KIE vezetőségének, Pógyornak és Kiss Jánosnak, a KIE Szövetség titkárának 1946. április 13-án történt internálása. Két hónap múlva szabadultak, de az egyesületbe már nem térhettek vissza. Pógyor kereskedősegédként helyezkedett el, illetve a józsefvárosi református gyülekezet presbitere lett.
A történtek nem keserítették el, őszinte alázattal végezte munkáját. Egyik barátja akkor találkozott vele utoljára, amikor gombot vett tőle az üzletben, ahol dolgozott. Pógyor életvidám volt, mosolyogva szolgálta őt ki. Ezekben a nehéz időkben barátja súgva kérdezte meg tőle, hogy tud-e valami jó hírrel szolgálni. Erre ő derűs, egyben komoly arccal azt felelte: „Természetesen – a jó hír az Evangélium.” Krisztusi hitében sem akkor, sem később nem rendült meg.
1950-ben állami nyomásra a tizennégy legfontosabb református egyesület, köztük a KIE is kimondta „önkéntes feloszlatását”. 1951 nyarán pedig letartóztatták, majd perbe fogták Pógyort, Teleki László grófot és Hartyáni Imre volt KIE-tagot. Az Államvédelmi Hatóság az első KIE-per előkészítése során dolgozta ki először egy lehetséges nagyobb szabású református kirakatper forgatókönyvét. Végül mégis zárt tárgyaláson ítélték el őket, a Grősz József kalocsai érsek elleni koncepciós eljárással egy időben.
Egy nemzetközi irányítású, református jellegű összeesküvéssel vádolták Pógyorékat, miszerint Magyarországot a leendő Európai Unió részévé akarták tenni. Más koncepciós perekhez hasonlóan ez esetben is részben valós történésekre épült az eljárás, amelyeket mégis szántszándékkal súlyos és hamis vádakkal torzítottak. Az egyesület felszámolása után ugyanis a volt KIE-sek továbbra is találkoztak és házi bibliaórákat tartottak. Beszélgetéseik során bizonyára szóba került a páneurópai gondolat, amellyel maga Pógyor a két világháború között elmélyülten foglalkozott.
Az államvédelem két hónapnyi kegyetlen kínzásai fizikailag és lelkileg is megtörték, ezért beismerte az ellene felhozott vádakat. Gyakori összeesései miatt az ÁVH-sok „Bukfenc”-nek csúfolták. A bíróság tizenkét év börtönbüntetésre ítélte, egészségileg pedig már megroppanva került be a Gyűjtőfogházba. Egyik zárkatársa a Mindszenty-per 6. rendű vádlottja, Ispánki Béla a későbbi angliai magyar katolikus főlelkész így emlékezett vissza rá: „ő volt a legkiválóbb és a legigazabb bajtárs ott a teljes vigasztalanság és reménytelenség sötétségében. Emlékezetből idézett egy-egy részt a Bibliából. Azon elmélkedett velünk s utána el- elimádkozott velünk mélységes lelkéből szólva.”
Pógyor a rá kiszabott büntetést nem töltötte le, két börtönév után, 1953. november elején meghalt. Holttestét az Ó utcai Testvérgyülekezet alapítója, Kiss Ferenc orvosprofesszor az Anatómiai Intézetben még látta. Földi maradványait méltatlan körülmények között az Újköztemető 301. parcellájában jeltelen sírban földelték el, ahol barátai egészen a rendszerváltásig csak feltételezett sírhelyét tudták látogatni.
Erdős Kristóf
Felhasznált irodalom:
Bárczay Gyula: Pógyor István, in Bárczay Gyula: Sorsok a Református Egyházban 1948–1988, Bern, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 1989, 10–11.
Csűrös András: Pógyor István, in Földesi Margit – Szerencsés Károly (szerk.): Keresztény közéleti személyiségek a XX. században, Budapest, Kairosz, 2011, 141–146.
Erdős Kristóf: Pógyor István (1902–1953), in Erdős Kristóf – Kiss Réka (szerk.) Emlékezés és felejtés. Egyházi sorsok a diktatúrák árnyékában, Budapest, Református Közéleti és Kulturális Központ Alapítvány, RKK Füzetek Református közelmúltunk 1., 2018, 28 – 29.
Földváryné Kiss Réka: Újrahasznosítás. A Keresztyén Ifjúsági Egyesület elleni állambiztonsági eljárások, in Tabajdi Gábor (szerk.): „Illegális ifjúsági munka” Cserkészközösségek a diktatúrában. Budapest, Magyar Cserkészszövetség, 2017, 23–31.
Hegyi-Füstös István (szerk.): Pógyor István és Dr. Teleki László gróf a KIE mártírsorsú vezetői. Dokumentumok és visszaemlékezések, Budapest, KIE szeniorok Pógyor István Köre, 2003.
Kiss Réka: „Még a gondolatot is halálra ítélnék…” Egy református per 1951-ből, Valóság, XLIV. évfolyam, 2001/7, 64–89.
Kovács Bálint: In memoriam Pógyor István. 1902–1953, Református Egyház, LIV. évfolyam, 2002/11, 260.
Kovács Bálint: Pógyor István (1902–1953), in Kovács Bálint: Ifjakat ifjak által… Keresztyén ifjúsági vezetők 1930–1950, Budapest, KIE seniorok, 2007, 37–39.
