Egy Kaposvárhoz közeli Somogy megyei településen, Juta községben született, 1917. február 2-án. Ősei a 19. században telepedtek le az Árpád-kori településen s hagyományosan gazdálkodással foglalkoztak. Földműves szüleinek ő volt az utolsó, a hatodik gyermeke. (Neve több változatban ismert, országgyűlési képviselőként a Pete változatot használta, közírói munkáiban a Pethe Ferenc illetve a Gy. (Gyutay) Pethe Ferenc váltakozva egyaránt előfordult.)
Már ötéves korában bekönyörögte magát a helyi elemi népiskolába, így oda hét esztendeig járt. Első tanítója, Büki Gyula Csíkszeredáról menekült székely kántortanító nevelte bele a hazaszeretet és a nemzeti érzés első csíráit. A középiskolához már a megyeszékhelyre költözött. 1937-ben a kaposvári Magyar Királyi Állami Somssich Pál Gimnáziumban, (majdnem mindig osztályelsőként) érettségizett. (Idős korában, 1990. márciusban alapítványt hozott létre a kaposvári gimnáziumába járó nehéz körülmények között élő olyan középiskolások részére, akik a tanév végén magyar irodalomból, történelemből és idegen nyelvekből kimagasló eredményeket értek el.) Apja az ügyvédi pálya felé orientálta, de édesanyja kívánságára végül a papi pályát választotta, s ezért a veszprémi Hittudományi Főiskolára jelentkezett. A főiskolán, negyedéves korában az első éves szeminaristák duktora (prefektus helyettese) volt és megválasztották a Pázmány Kör elnökének is. A négy éves teológiai tanulmányai befejezése után mégsem szentelték fel lelkipásztornak, mert a szubdiakonátus felvétele előtt elhagyta a papi szemináriumot. Kispapként aktívan vett részt a Katolikus Legényegyletek Országos Testülete (KALOT) vidéki szervezeteinek életében.
Ezután Budapestre utazott, a Bolyai Kollégium lakója lett, ahol megismerkedett a nép irodalommal és személyes kapcsolatba került a népi írókkal (Illyés Gyula, Kovács Imre, Szabó Zoltán, Géza) is. Beiratkozott a Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetemre, s bölcsészeti tanulmányokba kezdett. (A tanárképzőt azonban már nem tudta elvégezni, mert behívták katonának.) Később beköltözött az Erkel utcai Szent Imre Kollégiumba, részt vett a Szt. Imre Kör, a Foederatio Emericana tevékenységében, ekkor került kapcsolatba az Actio Catholicaval is. A fővárosi élete során megismerte kora legfejlettebb szociálpolitikai és szociológiai elméleteit, találkozott az Egyházközségi Munkásszakosztályok vezetőivel is.
Az egyetem mellett a Központi Sajtóvállalat lapjainak szerkesztőségében dolgozott, mint alkalmi riporter, később fizetés nélküli újságíró-gyakornok. Részben megélhetési okokból riportokat, kulturális cikkeket, könyvszemléket, színház-és filmkritikákat is írt a katolikus szellemű tudományos, kulturális és közéleti sajtóorgánumokba (Nemzeti Újság, Új Nemzedék, Képes Krónika). Munkája mellett, hogy az újságíró képzettséget megszerezze, a világháború évei alatt az Országos Magyar Sajtókamara főiskolai rangú esti újságírói tanfolyamain két-három szemesztert is elvégzett. További karrierjének az 1943 októberében megkapott sorkatonai behívó vetett véget. Győrben kezdte el katonai szolgálatát, három hónap múlva, 1944. januárban, mint karpaszományos őrvezetőt rádiós tanfolyamra Bajára vezényelték.
Két esztendős katonáskodás és hat hónapos hadifogság után 1945 áprilisában érkezett haza Somogyba. Szűkebb környezetében a Nemzeti Parasztpárt soraiba hívták, de őt egy modernebb kereszténypárt eszményei vonzották. Mivel az még szervezési problémákkal küszködött, belépett a Független Kisgazdapártba (FKgP). 1945. december végén felkérték a frissen alapított Somogyi Hírlap szerkesztésére. Felelős szerkesztői megbízatásáról 1946. áprilisban mondott le, mert újságírói munkáját a szovjet és a magyar hatóságok állandóan akadályozták. 1947. május 27-én megválasztották az FKgP kaposvári titkárának, a párt Somogy vármegyei Független Ifjúság Szervezete (FISZ) elnöke is ő lett. A KALOT szellemiségében szervezett somogyi népfőiskolákon a Magyar Parasztszövetség művelődési osztályával együttműködve előadóként szerepelt. 1947 júliusában – behívás útján – Kaposvár törvényhatósági bizottságának tagja is lett. Barankovics István 1947. augusztus 10-i programnyitó beszédéről értesülve kilépett pártjából s a Demokrata Néppárthoz (DNP) csatlakozott. Az 1947. augusztus 31-én megtartott országgyűlési választásokon a DNP Somogy vármegyei listájáról került be a törvényhozásba. A párt parlamenti frakciójának lett tagja, Barankovics István emigrálása után párton kívüli képviselő volt. A törvényhozásban pártja nevében a népjóléti tárca 1947/48. évi költségvetésének részletes vitájában pártja nevében elutasította a beterjesztett költségvetést, mert érvelése szerint a kormányzat a tárca előtt álló feladatokhoz képest aluldotált pénzügyi kerete nem biztosítja az általános szociálpolitikai feladatok ellátását, különösen a családok megsegítését. (47. ülés 1948. február 17.) Későbbi felszólalásában a nők számára hátrányos megkülönböztetés érdekében beterjesztett törvényjavaslatot azért (is) támogatta, mert véleménye szerint az az emberi szabadságjogokból ered és már a kereszténységben gyökerezik. (88. ülés 1948. november 26.) 1948. december 10-én pártja delegálta a törvényhozás gazdasági bizottságába is.
A növekvő megfigyelés, a nyílt ellenőrzés és a letartóztatás veszélye miatt öt pártbeli képviselőtársával együtt 1949. február 22-én éjjel Ausztriába menekült. (Emigrálása után a magyar hatóságok állampolgárságától megfosztották.) Az osztrák menekülttáborokat elhagyva, a Rajna-csatornát átúszva 1949. június 12-én Svájcban telepedett le. A svájci lágerek után néhány hónapig Immensee-Bethlehemben, a svájci misszionáriusok rendházában dolgozott kertészként. Onnan Benno Gut apát javaslatára Maria-Einsiedelnbe került, ahol hét esztendőn át a bencés kolostor könyvtárosaként alkalmazták. Napi munkája mellett, 1956 nyarán Baselben megszervezte a déli harangszó pápai elrendelésének és a nándorfehérvári győzelem 500. évfordulója központi ünnepét (Angelus-jubileum) az európai és a tengerentúli magyarság részvételével.
Az 1956-os magyar forradalom Bécsben érte, ahol találkozhatott hét éve nem látott családjával. A császárvárosban 1956. december 8-ig angol és német nyelven információs szolgálatot szervezett. Együttműködött a bécsi svájci nagykövetséggel az alpesi országba befogadott magyarok kiválasztásában, Svájcba visszatérve a magyar menekültek részére német nyelvtanfolyamokat szervezett a rádióban és különböző városokban, honfitársai számára német nyelvkönyvet adott ki. Egy éven át több mint száz magyar egyetemi hallgató felkészítését készítette elő a svájci felsőoktatási felvételi vizsgákra, emellett intenzív nyelvi kurzusokat vezetett. A svájci hatóságok és a magyar menekültek közötti tolmácsolásban is nagy szerepet vállalt. Egy éven át (1957) a Bécsi Magyar Híradó és a Svájci Híradó szerkesztésében, ill. svájci mellékletének megírásában is résztvett. Rovata volt a zürichi Tages-Anzeiger támogatásával kéthetente megjelenő magyar nyelvű periodikában. 1957-ben Baselban latin – történelem – német szakos középiskolai tanár képzettséget szerzett s pedagógusi pályára lépett, harminc éven át a baseli Johann Wettstein középiskolában tanított. Választott hazájában a Baseli Magyar Egyesület alapító tagja lett (1957), hét éven át az elnöki tisztet is betöltötte, majd később tanácsadó volt. Hosszú éveken át foglalkozott Giesswein Sándorról készített monográfiájával.
Külföldön élve rögtön bekapcsolódott a magyar emigráció munkájába; 1956-ig a Magyar Nemzeti Bizottmány tagja volt, majd a Magyar Bizottságban vállalt szerepet. 1952-tő1 a Kelet-európai Kereszténydemokrata Unió; 1986 és 1990 között az Európai Rab Nemzetek Közgyűlésének tagja volt. A legkülönbözőbb álneveken (Hiob von Ungarn (Magyari), Pannonius, Danuvius, Peter von Uri) számos előadást tartott Magyarországról és az 1945 után szovjet megszállási zónába került kelet-közép-európai országok helyzetéről. Miután 1967-ben megkapta a svájci állampolgárságot, néhány alkalommal már hazalátogathatott.
1989. márciusban az ő aláírása is szerepelt azon a levélen, amelyben a külföldre menekült magyar kereszténydemokrata politikusok üdvözölték a Kereszténydemokrata Néppárt megalakítását. A KDNP meghívására tagja volt a Varga Béla egykori házelnököt elkísérő küldöttségnek, amely az 1990. évi választások után megalakult Parlament alakuló ülésén is megjelent. Mint a DNP volt képviselője az alapszabály értelmében tagja lett a Kereszténydemokrata Néppárt Intézőbizottságának (1989–1997). Gazdag emigrációs tapasztalatait publicisztika formájában adta át a KDNP új generációjának. Pártjától 1992-ben megkapta a Barankovics Emlékérmet. Már magyar-svájci állampolgárként költözött vissza Somogy megyébe, hosszú évekig az 1993-ban megalapított Balaton Akadémia tanára volt. 2006. május 28-án Mosdóson az idősek otthonában hunyt el.
Irodalom:
Pethe Ferenc kitöltött életrajzi kérdőíve, 1991. A szerző birtokában.
Csicskó Mária – Szabó Róbert: A Demokrata Néppárt képviselői. Pete Ferenc. In: Az idő élén jártak. Kereszténydemokrácia Magyarországon (1944–1949). Szerkesztette Kovács K. Zoltán és Rosdy Pál. Budapest, Barankovics István Alapítvány, 1996. 166–167.
Haza(i) a tarisznyában. (50 év naplórészletei). Kaposvár, Kaposvár megyei jogú város közgyűlése, 1997.
Az 1947. évi szeptember 16-ra Budapestre összehívott Országgyűlés almanachja. 1947. szeptember 16.–1949. április 12. Szerkesztette Horváth Zsolt, Hubai László. Budapest, Magyar Országgyűlés, 2005. 318–319.
