A felfogás, mely szerint a modern politika pragmatikus tevékenység, lényege az elosztási konfliktus, egy időre háttérbe szorította a kultúra és politika összefüggéseit. Számos történeti és jelenkori példa bizonyítja azonban e két terület szövevényes viszonyrendszerét. Gondoljunk csak a felvilágosodás, vagy például a nacionalizmus eszméire, amelyeknek sikerét a kultúrában bekövetkezett kisebb-nagyobb változások készítették elő, s amelyek hegemónná válása után maguk is kultúrateremtő erővé váltak miután ezeknek az eszméknek a képviselői beépültek a művelődési struktúrákba és azok legkülönfélébb intézményeibe. Napjainkban a globalizáció és a migráció új szempontból vetette fel a kultúrák találkozásának és az arra adható politikai válaszoknak a kérdését, nem utolsó sorban Európa kulturális gyökereinek védelmét, ami ismét csak nem képzelhető el politikai relevanciák nélkül.
Egy kulturálisan tagolt modern társadalomban a választók társadalomképe, politikáról való tudása, négyévenként meghozott politikai döntéseik sok egyéb tényező mellett azokon a kulturális alapokon is nyugszanak, amit szocializációjuk során sajátítanak el. A kultúra Hofstede definíciója szerint „az elme szoftvere”, ami meghatározza, hogy egyik dolgot miért tartjuk szépnek, vagy helyesnek, míg a másikat elutasítjuk. A kultúra magjában található értékek, a kultúra rítusai, hagyományai hősei és szimbólumai hatnak az emberek viselkedésére, a társadalmi csoportok közös cselekvésének háttértudását adják. Egy nagyvárosi és egy vidéki környezetben felnövőnek még a globalizáció és a digitális kommunikáció korában is várhatóan másként alakulnak a társadalmi tapasztalatai, s így fundamentális kulturális értékei és a világgal kapcsolatos attitűdjei is. Ha a vallási törésvonal kultúraképző szerepe felől közelítünk a kérdéshez, szintén könnyen belátható, hogy a kultúra világnézeti tartalmak hordozója. Ebből viszont következik, hogy politikailag korántsem irreleváns milyen kulturális tartalmak és értékek cirkulálnak a társadalmi-politikai kommunikáció folyamatosan bővülő csatornáin. A mediatizált társadalmakban minket napi szinten körülvevő bal és jobboldali értékekből táplálkozó világmagyarázatok nemcsak saját korunk kultúrában gyökerező gondolkodási struktúrái szerint szerveződnek, de – mint ahogyan ezt a politikai marketing gyakorlata is mutatja – a valóságértelmező üzenetek igazodnak a kulturálisan eltérő célcsoportok szociokulturális sajátosságaihoz. Mindez nem véletlen, ugyanis csak a kulturálisan dekódolható tartalmak számíthatnak potenciális követőkre. A politikatudomány egyik központi kategóriája a politikai kultúra is szintén a szélesebb értelemben felfogott kultúrában gyökerezik. A politikával kapcsolatos cselekvési mintáink, értékeink, és attitűdjeink formálódását a történelmi tradíciók, a politikai közösséget ért kollektív élmények határozzák meg. A közös múlt értelmezési keretekbe helyezését számos esetben a kulturális termékek (történettudomány, irodalom, filmművészet stb.) végzik el és jelentős részük szintén a kulturális szférába tartozó oktatás csatornáin keresztül jut el a felnövekvő generációkhoz.
Az 1930-as években az olasz teoretikus, Antonio Gramsci – lényegében szembefordulva a marxista alap-felépítmény logikával – a felépítményhez sorolható kultúra elsőségét hangsúlyozva fogalmazta meg kulturális hegemónia elméletét, mely szerint a politikai változások a kultúrában előzetesen lezajlott erjedés következményei. A kulturális hegemónia felfogásában a kultúrán keresztül gyakorolt uralom. Egy kulturális hegemónián alapuló uralom szerinte jóval stabilabb, mint a diktatúra, mert egy ideológia által összetartott társadalmi blokk konszenzusa övezi. Gramsci mindebből azt a következtetést vonta le, hogy a kultúrharc fontosabb, mint az osztályharc. A kulturális hegemónia eszközeihez sorolta az értelmiséget, a kultúra intézményeit (egyetem, médiumok, színházak) és a közvéleményt. Egy történelmi korszakkal később Louis Althusser elméletében megkülönböztette az államapparátus mellett ideologikus államapparátust ahová a kulturális intézményrendszer két fontos elemét, az iskolát és a médiát sorolta, mint olyan intézményeket, amelyek a társadalmi rendnek való önkéntes alárendelődést biztosítják. 1968 előtt az újbaloldali diáklázadásokat is megelőzte egy, a fogyasztói társadalmat bíráló ellenkulturális erjedés. A diáklázadóknak elsősorban a hétköznapi életre vonatkozó kulturális követeléseik voltak, az események nyomában pedig idővel új korszellem és közgondolkodás született, ami a kapitalizmus struktúraváltásának megalapozója lett. Kultúra és politika viszonyának részleteit az alábbiakban két – egymástól évszázadnyi távolságra lévő – példán keresztül mutatjuk be.
Kultúra és politika a XIX-XX. század fordulóján – „Akié az iskola, azé a jövő”
A XIX-XX. század fordulóján, Magyarországon is általánossá vált a felismerés, mely szerint politikán túli területek erősíthetik az egymással versengő elitcsoportok politikai rendszeren belüli státuszát. A korabeli újkonzervatívok, a politikai katolicizmus és agrárius mozgalom tipikus példái a századforduló azon politikai irányzatainak, amelyek meghatározott politikai érdekek és értékek védelme kapcsán az elsők között törekedtek a meglévő társadalmi-kulturális pozíciók megerősítésére a baloldali polgári radikális és szociáldemokrata ellenkulturális törekvésekkel szemben.
A felélénkülő kulturális küzdelmek hátterében a kultúráról hagyományosan kialakított fogalmakat alaposan átformáló tömegkultúra megjelenése és a kultúra tőkés vállalkozássá válása állt, amit sokan színvonalromlásként, a korábbi erkölcsi normák fellazulásaként értelmeztek. A tömegsajtót ebben a korban kezdték a politikai erőviszonyokat befolyásolni képes „hatodik nagyhatalomként” emlegetni. A jobb és baloldali folyóiratok hasábjain politikai polémia folyt. Előbbiek közé tartozott az agrárius Magyar Gazdák Szemléje, a profán tudománnyal a szellemi harcot felvenni kívánó Katholikus Szemle, a „sajtópárter”, Bangha Béla által szerkesztett Magyar Kultúra, amelynek beszédes című „Pajzs és kard” rovata legfőbb feladatának a polgári radikális Huszadik Század elleni küzdelmet tartotta. A Szent István Társulatról – mely célul tűzte kis a tudomány és irodalom katolikus szellemiséggel való átitatását – talán nem minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a korszak jobboldali politikai és katolikus szellemi elitjének bölcsője volt. A társulat többek között beszállt a könyvkiadás területén folyó versenybe is. Olcsó, a társadalom hagyományos vallási alapú értékrendjét erősítő népkönyvtár sorozat megjelentetésével törekedett a „néprontó”, „rossz irányzatú” ponyvák ellensúlyozására. Maga a tudomány is politikai harci tereppé vált. A tudomány eszközeivel, fogalomrendszerével, módszertani szabályaival és formai keretei között igyekeztek a különböző politikai irányzatok kimutatni az ellenfél politikai táborába sorolt szereplők elméleteinek tarthatatlan voltát. Tudományos elméletek, paradigmák váltak alkalmassá politikai csoportok azonosítására: a polgári radikálisok tudománya a szociológia, az agráriusoké a közgazdaságtan és a szociálpolitika, a politikai katolicizmusé a teológia, a klasszikus liberalizmusé a jogtudomány volt. A konfliktus végül a „nemzeti tudomány” és a „kozmopolita tudomány” dichotómiájában csúcsosodott ki. E harci terepen az ellenfél politikai meggyengítéséhez annak tudományos diszkreditálásán keresztül vezetett az út. A kor szereplői felismerték: „akié az iskola, azé a jövő”, ezért mindenki kiemelt figyelemmel fordult az ifjúság nevelése felé. Az 1907-es pécsi szabadtanítási kongresszus „tudományos” ülései a politikai irányzatok összecsapásának harci terepévé váltak. A jobboldal népfőiskolai mozgalommal, szociális kurzusok szervezésével, egyetemi diákszervezetek létrehozásával tett kísérletet a számára nem kívánatos oktatási irányzatok ellensúlyozására. Az egyház a felnőttoktatás terén sem kívánta a terepet harc nélkül átadni más irányzatoknak. A polgári radikális szabadoktatási mozgalomra válaszként létrehozta a Szent István Akadémiát. Ugyan a katolikus oktatáspolitika hivatalos szerve a Katolikus Tanügyi Tanács volt, de mint a katolikus kulturális élet központja a Szent István Társulat játszott szerepet annak formálásában. Az egyetemi ifjúság körében a katolicizmus befolyását az ifjúsági szervezetek révén biztosította. A Szent Imre–kör taglétszáma 1913-ban 500 fő volt, lapja a Keresztény Magyar Ifjúság 1903-tól jelent meg. A körön kívül további diákjóléti szervezetek, mint például az Egyetemi Segítő Egylet, a Mensa Academica és a Szent Imre Kollégium ellensúlyozta a baloldali Galilei-kör tevékenységét. A felsőoktatás világában is jelenlévő kulturális-világnézeti megosztottság következményeként bontakozott ki a budapesti egyetemen a kereszt-mozgalom 1901-ben, melynek kapcsán a kereszt civilizatórikus szimbólummá vált. A kereszt szimbólum a mozgalomban a diákok világnézeti alapállásának kinyilvánítása volt. Szervezői bírálták a liberális kultúrpolitikát, követelték a baloldali tanokat hirdető oktatók eltávolítását, és hitet tettek a budapesti egyetem katolikus jellegének megerősítése mellett.
Kultúra és politika a XXI. században – „Az igazi deep state a fejekben van”
„Az igazi deep state a fejekben van”- állapította meg Békés Márton 2021-ben megjelent „Kulturális hadviselés” című könyvében, ezzel utalva a munka alapgondolatára, miszerint a kultúra minősége és tartalma hosszú távon képes befolyásolni egy politikai közösség sorsát, mert a kultúrát formáló „eszméknek következményeik vannak”. A konzervatív kulturális korszakváltás programadó igényével született munka szerint a cél a fejekben lévő tudás lecserélése. Erre azért van szükség, mert a konzervatív kultúra továbbörökítő ereje 1945 után, intézményeinek szétzúzásával megszűnt. Ezért egy mai magyar konzervatívnak nem szabad pusztán a múltba tekintenie, hanem kezdeményezőként kell fellépnie, kulturális értékteremtő munkát kell végeznie, amennyiben egy megőrzésre érdemes hagyomány jövőbeni továbbélését kívánja biztosítani.
„Mivel a magyarországi posztkommunista állapot nemigen bírt olyan társadalmi és kulturális közeggel, amely egy magát konzervatívnak mondó ember számára értékesnek volna mondható, így most az a helyzet állt elő, hogy a jobboldal vagy megelégszik azzal, hogy a baloldali törekvések és a liberális gondolat kritikáját végzi (újabban az ellenzék ellenzéke lesz), vagy pedig megpróbál megőrzésre méltó értékeket teremteni. Előbbi reakciós, utóbbi inkább forradalmi jelenség. Jelen helyzetünkhöz az utóbbi, vagyis öntudatos, jövőorientált, aktív, dinamikus konzervativizmus illik” (Békés 94.o.)
A liberális világértelmezés monopóliumának megtörése nem direkt politikai akció, helyszínei nem a parlament és a pártok, hanem a kulturális intézmények, az egyetemek, az iskolák. Eszközei napjainkban a „veszélyes fegyverként” kezelt könyvek, könyvkiadók, TV sorozatok, podcastok, zenei klipek. De a politikától nem is független, mert a tartós politikai hegemóniához, egy több választási cikluson átívelő korszak megteremtéséhez a kultúra terén végzett metapolitikai cselekvésen keresztül vezet az út. „Törvényeket hozni rövid idő alatt is lehet, de a közgondolkodás átformálása évtizedes feladat.”– írja utalva arra, hogy a kulturális korszakváltás lassú folyamat. A megteremtett konzervatív kultúrának le kell szivárognia a társadalmi közbeszédbe, a közgondolkodásba, érthető és azonosulásra alkalmas világmagyarázatok, emberkép és gondolkodásmódok formájában, azaz identitásképző erővé kell válnia.
A kulturális hegemónia megteremtéséhez a nyelvi hegemónia megalapozásán keresztül vezet az út, ami a „liberalizmus politikai dialektusának” háttérbe szorítását jelenti. A jobboldali értelmiségnek „diszkurzív többséget” kell szerezni, mert szavakból, a nyelvben megjelenő fogalmakból szövődik az a narratíva, amellyel egy politikai közösség tagjai átbeszélik és értelmezik a valóságukat. A pártok nyelvpolitikai küzdelmének a tétje az, hogy kié lesz az értelmezés hatalma, ki tudja a saját értelmezési keretében vívandó küzdelembe belekényszeríteni politikai ellenfeleit, mert – mint írja – „aki átveszi az ellenfél szókészletét, elkezd annak fejével gondolkodni”. A saját szótárak megteremtése azonban csak egy lépés a sok közül, követniük kell őket a konzervatív látószögű enciklopédiák megalkotásának, kulturális alkotások egész sorának, a kulturális kánon megteremtésének, az egész kulturális miliő átalakulásának a magaskultúra alkotásait egészen az azokat popularizáló tömegkulturális termékekig.
Felhasznált irodalom:
A Szent-István-Társulat 1904. évi május 20-án tartott L. rendes közgyűlésének jegyzőkönyve. A Katholikus Szemle melléklete 1-11.o.
Báró Hornig Károly veszprémi megyéspüspök elnöki megnyitó beszéde a Szent István Társulat 1901. május 23-ki XLVII. nagygyűlésén. Katholikus Szemle. 1901.
Békés Márton: Kulturális hadviselés. A kulturális hatalom elmélete és gyakorlata. Közép és Kelet Európai Történelem és Társadalomkutatásért Közalapítvány. Budapest, 2021.
Brázovay Kálmán: A kereszt. Stephaneum 1901
Clifford Greetz: Az értelmezés hatalma. Századvég. Budapest 1990.
Dersi Tamás: A századvég katolikus sajtója. Irodalomtörténeti Füzetek. 81. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1973. 69-78.o.
Enyedi Zsolt: Politika a kereszt jegyében. Osiris Kiadó, Budapest, 1998.
- Fodor Gábor: Kultúrkritikai program vagy kultúra mint politika. Századvég. 2004. 2. szám
Geert Hofstede Gert Jan Hofstede: Kultúrák és szervezetek. Az elme szoftvere. Pécs, 2008.
Gróf Károlyi Sándor élete és alkotásai. Írta: Kovalovszky Miklós és Solt Andor. Csáth Ferenc RT. Egyetemi Könyvkereskedés és Irodalmi Vállalat. 1942.
Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nacionalizmus és nemzeteszme története. Osiris. Budapest, 2007.
Károlyi Sándor levele a nagygyűléshez A Szent István Társulat Értesítője. Az 1889-es nagygyűlés jegyzőkönyve. 1889.
Kiss Mária Rita: A tudás fegyvereinek könnyelmű hordozói. Két jobboldali kultúrkritika a XIX.-XX. század fordulójának politikai gondolkodásában. Századvég. 2004. tavasz.
Komócsy István: A szabadtanítás Pécsett, 1907-ben tartott országos kongresszusának naplója. Recenzió. Katholikus Szemle 1908.
Kornis Gyula: Kultúra és politika. Franklin Társulat. Budapest, 1928.
Szabó Márton (szerk.): Beszélő politika. Bevezetés a politika interpretatív szemléletébe. Osiris. Budapest, 2000.
Szabó Miklós: Az újkonzervativizmus és a jobboldali radikalizmus története 1867-1918. Új Mandátum 2003
Thaly Kálmán: Kereszt az egyetemen. 1941.
