(1904– 1970)
(1904– 1970)
hithirdető, a KALOT alapítója, a Demokrata Néppárt szervezője és elméleti szakértője
1906-tól az 1923-ban letett érettségiig Zalaegerszegen nevelkedett anyai nagyszüleinél. Szülei nem akarták, hogy jezsuita legyen, de innsbrucki teológiai tanulmányait egy évig fedezték. 1924. február 8-án Érden lépett a jezsuita rendbe. 1925 és 1928 között filozófiát tanult Szegeden. 1928 és 1931 között a kalocsai internátusban nevelő. Teológiai tanulmányait 1931 és 1934 között Innsbruckban végezte, ahol 1934. július 26-án szentelték pappá, és a teológia doktora lett.
Hazatérése után Szegeden dogmatanár volt. 1935 nyarán Farkas György és Ugrin József segítségével életre hívta a népi Magyarország megteremtéséért küzdő katolikus agrárifjúsági mozgalmat, a KALOT-ot. Mint ennek országos elnökét 1939-ben a jezsuita rend minden más elfoglaltság alól fölmentette. Néhány év alatt félmilliós tagságú szociális szervezetet hozott létre. Utolsó fogadalmát 1941. augusztus 15-én tette Budapesten. Behívták tábori lelkésznek, s a Margitszigeten a megcsonkultak kórházlelkésze lett. Amikor a kórházat nyugatra telepítették, megszökött és Debrecenbe ment, hogy a KALOT-ot engedélyeztesse az ideiglenes kormánynál, amit Bánáss László plébános segítségével el is ért. 1945 tavaszán elkezdte a KALOT újjáélesztését, de mozgalmát 1946 júliusában Rajk László belügyminiszter feloszlatta.
Kerkai szervezője és elméleti szakértője maradt a Barankovics István vezette Demokrata Néppártnak. Az 1946. évi általános rendi gyűlés előírásának megfelelően 1947. július 1-jén megkezdte a Szociális Központ, majd a Falu Manréza megszervezését. KözbenBánáss László veszprémi megyéspüpök megbízásából a kiosztott földekre hozott telepesek befogadásáért és lelkipásztori gondozásáért fáradozott. 1948. január-februárban Bánáss, július-agusztusban Czapik Gyula érsek római útját előkészítendő járt Rómában, ahol utasítást kapott, hogy a papi kar kísérelje meg egy modus vivendi kialakítását a kormánnyal. 1948. október 1-jén az új kaposvári rendház házfőnöke lett, hozzáfogott egy nagy lelkipásztori és szociális megújítás „kísérlete” előkészítéséhez Somogyban.
1949. február 7-én letartóztatták. Két ÁVH-s vitte Budapestre, de karamboloztak, Kerkai Jenő eszméletlenül került a pesti Rabkórházba, április 8-án átvitték a Markó utcai börtönbe. Zárt tárgyaláson két év fegyházra ítélték. Az ítéletet a fellebbviteli bíróság 1950 elején jóváhagyta. 1951-ben antiszemitizmus vádjával további négy évre ítélték egy 1944: írt cikke miatt. 1949. október 15. és-1950. április 15. között a Kozma utcai gyűjtőfogházban, majd Vácott raboskodott. 1954-ben egy motozás alkalmával az ÁVH-sok megtalálták nála az Eucharisztiát, és a szeme láttára meggyalázták. Ekkor idegileg összeomlott, szívinfarktussal kórházba került, bal szemére megvakult.
1956 októberében szabadult, de az országot nem hagyta el.
1957 áprilisában fölszólították, hogy jelentkezzék hátralévő büntetése letöltésére, 1959 szeptemberében szabadult véglegesen. Papként nem szolgálhatott, a MAHART dunaharaszti üzemében segédmunkásként kereste kenyerét. 1962 tavaszán a püspökszentlászlói szociális otthonban segédlelkész, szobája egy istállóból leválasztott kis helyiség volt. 1964 őszén az Egyházi Szeretetszolgálat Pannonhalmára költöztette. 1965 márciusában a jezsuiták ellen indított perrel kapcsolatban az Állami Egyházügyi Hivatalba idézték, ahol kihallgatás során szívinfarktust kapott.
Kapcsolódó anyagok:
Takáts Ágoston: Kerkai Jenő (Studia Religiosa. Tanulmányok András Imre 70. születésnapjára. – [szerk. Máté-Tóth András, Jahn Mária]. – [Szeged], Bába, 1998., p. 164-168.)
Cseszka Éva: Jezsuita életút a diktatúrák árnyékában : Kerkai Jenő politikája (A magyar jezsuiták küldetése a kezdetektől napjainkig. – szerk. Szilágyi Csaba. – Piliscsaba, PPKE BTK, 2006., p. 683-692.)
Földesi Margit, Szerencsés Károly: Kerkai Jenő (Keresztény közéleti személyiségek a XX. században. Bp., Kairosz, 2011. p. 71-76.)
