Keresztes Sándor Kolozs vármegyében, Magyarókerekén, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület 1913-tól állami kezelésbe adott alapítványi iskolájának tanítói lakásában, (ez jelenleg Kalotaszentkirály közösségi háza) a család hatodik gyermekeként született 1919. március 9-én.
Édesapja, Keresztes Károly 1896-tól volt a község magyar nyelvű alapítványi iskolájának néptanítója. Ősei apai ágon Csíkbánfalváról a Küküllő vármegyei Ádámosra költöző római katolikus vallású, földművelést is folytató birtokos és más foglalkozást választó székely kisnemesek voltak. Édesanyja, Fazakas Erzsébet, a kalotaszegi Váralmáson élő, gazdálkodással foglalkozó, az erdőhöz is értő református családból származott (anyai nagyapja a Bánffy uradalom remetei erdőbirtokának erdésze volt). A család 1922-ig élt Magyarókerekén, az első világháborút végigharcoló édesapa 1918-as leszerelését követően – mivel nem tette le a román hűségesküt – nem folytathatta korábbi munkáját, az újra megalakult református felekezeti iskolában kapott állást. Közel három év elteltével Magyarfenesre kapott kinevezést, ezért a család költözni kényszerült. 1926-ban bekövetkezett halála után az édesanya rokonai közelében, Bánffyhunyadon telepedtek le. Nagyon nehéz anyagi körülmények között éltek, ezért valamennyi idősebb testvére szakmát tanult, de az ő esetében édesanyja a helybéli pap javaslatára taníttatása mellett döntött. Így az állami magyar iskola négy elemi osztálya után 1931-ben az Erdélyi Katolikus Státus fenntartásában működő piarista gimnáziumba került, Kolozsvárra, sorkosztos diáknak, ahol szervitorként is tevékenykedett és jeles eredményeiért tandíjmentességben részesült. Magyarságtudata kialakulására a szülői házban kapott neveltetése mellett a cserkészmozgalom gyakorolt döntő hatást, amelynek etikai normái tovább mélyítették benne a közösségi felelősségtudatot. Miután beválasztották az Erdélyből jött cserkészcsapatba, életében első alkalommal Magyarországra utazhatott, s részt vett a gödöllői világ-jamboreen. 1939-ben leérettségizett, az orvosi pályára készült, de végül a román tannyelvű Ferdinánd Egyetem jogi fakultására nyert felvételt.[i] Tanulmányait egyházi, később állami ösztöndíj segítségével folytatta. Egyetemistaként a Majláth-kör delegáltjaként, tagja lett a magyar ifjúsági szervezeteket tömörítő Diáktanácsnak, amely helyet kapott a magyarság kulturális és gazdasági-társadalmi képviseletének ellátására alakult Magyar Népközösségben. Az ifjúsági szervezetet képviselve itt ismerte meg az erdélyi magyarság politikai vezetőit. Ekkor találkozott Márton Áron gyulafehérvári püspökkel is, amely a történelmi körülmények okozta megszakítások után, 1962-tól a főpap haláláig ismét folyamatos és rendszeres kapcsolattá fejlődött.
Már egyetemi hallgató korában találkozott a keresztényszociális tanításokkal, amelyek óriási hatást gyakoroltak rá. A második bécsi döntés után Erdélyben is lehetőség nyílott a szociális reformmozgalmak, a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyesületek Országos Testülete, az Egyházközségi Munkásszakosztályok és a Magyar Dolgozók Hivatásszervezete létrehozására. Ugyan még nem fejezte be az egyetemet, de munkatársa lett a katolikus szociális mozgalmaknak. A Hivatásszervezet megbízta a szervező titkári feladatok ellátásával.[ii] (Ezzel az ürüggyel, a szervezetet a fasizmussal alaptalanul vádolva, és az általa betöltött tisztséget tudatosan félreértelmezve 1948. július 7-én megfosztották képviselői mandátumától.) 1943-ban avatták a Kolozsvárra visszaköltözött Ferenc József Tudományegyetemen az államtudományok doktorává. Ezt követően fogalmazói állást vállalt a város szociális ügyosztályán és segédszerkesztőként dolgozott az Új Erdély című havi folyóiratánál.
Kolozsvár kiürítésekor, 1944 kora őszén, felesége Budafokon élő szüleihez költöztek. Még a Lakatos-kormány hivatali idejében elhelyezkedett a Belügyminisztérium közigazgatási osztályán. 1944. december 4-én a nyilas Nemzeti Számonkérő Szék a katolikus szociális mozgalmak több vezetőjével együtt letartóztatta. Üldözöttek mentése miatt került vizsgálati fogságba a Margit körúti fegyházba, ahonnan az utolsó pillanatban, kalandos módon sikerült néhány társával megmenekülnie. 1945-től 1947-ig ismét a Belügyminisztériumban dolgozott. Akkor a Bibó István főosztályához tartozó, a közigazgatás demokratikus átalakítása céljából felállított tanulmányi osztályra nevezték ki.
Politikai nézeteit a nemzeti hagyományokra épült, ugyanakkor a katolikus szociális reformmozgalmakban megújult, korszerű keresztény eszmények formálták. 1944 végén egyik alapító tagja lett a fenti szellemiség politikai képviselete céljából még az illegális körülmények között megalakult Keresztény Demokrata Néppártnak. Miután 1945 tavaszán az Ideiglenes Kormánytól a Demokrata Néppárt még nem kapott működési engedélyt, átmenetileg a Független Kisgazdapártban tevékenykedett, de már belépésekor közölte, hogy a tagságát csak a DNP elindulásáig tartja fenn. Az 1945. novemberi választások előtt csatlakozott ismét a Demokrata Néppárthoz, addig a budafoki városi képviselőtestületben is a kisgazdák képviseletét látta el.[iii] 1946-ban a párt végrehajtó bizottságában kapott feladatot. A következő évben megrendezett (évtizedekig utolsó) többpárti országgyűlési választásokon a Pest–Pilis–Solt–Kiskun és Bács–Bodrog választókerület demokrata néppárti képviselőjelöltjeként jutott a parlamentbe. A törvényhozási időszak alatt megválasztották a DNP országgyűlési képviselőcsoportja titkárának. Miután megfosztották mandátumától, teljes egészében visszavonult a közélettől. Lemondott a külföldön élt katolikus magyarok lelki gondozásával foglalkozó intézmény, a Szent László Társulat titkári posztjáról is. Köztisztviselői állásába már nem sikerült visszakerülnie, ezért családját háziipari tevékenységként folytatott harisnyakötésből tartotta el. Legfontosabb pénzforrásuk később is ez maradt, de 1950-ben sikerült elhelyezkednie az Új Ember című katolikus hetilapnál. Először pénzbeszedőként, majd fűtőként dolgozott, végül adminisztratív feladatot kapott a kiadóhivatalban. Közben 1953-ban Czapik Gyula egri érsek felkérésére megszervezte a Szolidaritás Háziipari Szövetkezetet, amely számos volt szerzetesnek kínált megélhetési lehetőséget. Egy békepappá lett budafoki lelkész „hathatós közbenjárásának eredményeként” 1953-tól 1959-ig rendőri felügyelet alatt állt.
1956 forradalmi napjaiban részt vett a Demokrata Néppárt újjászervezésében. Harmadmagával beadvánnyal fordultak a kormányhoz, amelyben közölték, újjá kívánják alakítani pártjukat és lapengedélyt, valamint helyiségeket kértek. Szerepet vállalt a párt budafoki szervezetének életre hívásában is. 1956. november 4. után ő is aláírta a pártja nevében a Bibó István és K. P. S. Menon indiai követ nevéhez köthető memorandumakció keretében megfogalmazott kibontakozási javaslatot. Politikai tevékenységéért 1957 júliusától 1957 októberéig internálták.
1962-ben jogi doktorátust szerzett a pécsi egyetemen. Szakdolgozatában az állam és az egyház koegzisztenciájának elvi és jogi feltételeit elemezte. 1963-tól részfoglalkozás keretében jogi szakértője lett a Szent István Társulatnak. Részt vett a társulat újjászervezésében és alapszabályának elkészítésében. A hatvanas évektől az erdélyi magyar kisebbség és az egyház nemzetfönntartó szerepének megőrzése érdekében – többek között – üzenetközvetítői feladatot vállalt Illyés Gyula és Márton Áron püspök között, miként a hetvenes-nyolcvanas években is ezért a célért, továbbá egy korszerűbb egyházpolitikai koncepció kidolgozásáért kísérelt meg közvetíteni a Magyar Katolikus Püspöki Kar és az illetékes állami vezetők között. A nyílt politizálásra 1988-tól adódott lehetősége. 1988. december 3-án alapító elnöke lett a Márton Áron Társaságnak, majd 1989. március 15-én két volt képviselőtársával bejelentette a Kereszténydemokrata Néppárt megalakulását, a hírt a Magyar Távirati Iroda csak két nap késéssel tette közé. Felkérték a párt szervezőbizottságának vezetésére. 1989. szeptember 30-án a Kereszténydemokrata Néppárt elnökévé választották.
Az 1990. évi országgyűlési választáson a KDNP budapesti listavezetőjeként ismét bekerült a parlamentbe. A májusi tisztújításon a párt tiszteletbeli elnökévé választották. Röviddel később, 1990. augusztus 31-én lemondott képviselői mandátumáról, mert kinevezték a Magyar Köztársaság vatikáni és a Máltai Lovagrendnél akkreditált nagykövetévé. Szerepe volt abban, hogy a pápa az 1991-es magyarországi látogatása előtt, a gyulafehérvári egyházmegyét érseki rangra emelte. Közmegelégedést kiváltó diplomáciai tevékenységét, az erdélyi magyar egyházak és kisebbségek érdekében végzett munkáját 1994. július 7-ig látta el. Az összeférhetetlenségi törvény előírása szerint ekkor megbízatásáról lemondott, mert a KDNP országos listájáról ismét országgyűlési képviselővé választották. (Parlamenti munkája során több alkalommal felszólalt pártja képviseletében a magyar-román alapszerződés vitája során a romániai magyar egyházak kártalanításának szerződésbe foglalása érdekében.)[iv] Magas életkora valamint a Kereszténydemokrata Néppárt vezetésében kialakult belső ellentétek miatt mandátumának lejárta után visszavonult az aktív politikai élettől. Budapesten halálozott el 2013. augusztus 14-én.
Életművének teljes feldolgozása még várat magára.
[i] A kiegyezés reményével : Keresztes Sándorral beszélget Elmer István. Kairosz, Budapest, 2008.20.
[ii] Keresztes Sándor-interjú. Készítette Javorniczky István, 1988-ban. 56-os Intézet–Oral History Archívum, 104. sz. 57.
[iii] A Független Kisgazdapárt hivatalos levele a család birtokában.
[iv] Országgyűlési napló, 1994-1998. ciklus. 1996. szeptember 3. és 1996. szeptember 24. 23467–23470, 23513. hasáb.
