A szociális kérdés a két világháború közötti kormánypolitika meghatározó területe volt, s a szociálpolitikai szemlélet a korszakban fokozatosan teret nyert közgondolkodásban is. Ebben az időszakban a szociálkonzervatív és keresztény társadalometikai ihletettségű eszmék lényegesen könnyebben találtak utat az állami közpolitikai gyakorlat befolyásolására. A jóléti politikát inspirálta továbbá az is, hogy az első világháború utáni rendszer saját legitimációját annak a liberális érának a tagadására alapozta, amelyik a szociális kérdés néhány fontos vonatkozásában nem jutott el a beavatkozásig, helyette inkább a „társadalmi erők szabad játékára” bízta a problémák megoldását. A konzervatív társadalompolitika fontos motiválója volt, hogy a szociális problémák hatékony kezelését a társadalmi stabilitás előfeltételének tartotta. E törekvésnek meglehetősen nagy jelentőséget adott a Tanácsköztársaság nyugtalanító emléke, ami a munkásosztály társadalmi integrációjának fontosságára hívta fel a figyelmet.[1]
Horthy-korszak keresztény szemléletű családpolitikája, mint népesedéspolitikai eszköz a kedvezőtlen demográfiai trendekre válaszként született. Az 1927-31 közötti időszak a szociális törvényalkotás kora volt, de a világgazdasági válság után kialakuló produktív szociálpolitikai szemlélet is több családpolitikai vonatkozású eredményt hozott. Vass József[2] – aki maga is egyházi körökből érkezett a politikába – 8 évig volt népjóléti- és munkaügyi miniszter Bethlen István kormányaiban. A politikus nézetrendszerében a keresztény társadalmi tanításban fogant közösségi szolidaritást állította szembe a liberális individualizmusnak tulajdonított modern élet atomizáltságával. Úgy vélte, az emberi méltóságból következő létfenntartási joghoz kötelezettségek, mindenekelőtt „a munka társadalmában” való részvétel kötelezettsége társul. „Embervédelemre” szerinte azért van szükség, mert a társadalmi különbségek és annak alapja a magántulajdon nem kiküszöbölhető. Meggyőződése volt, hogy az embervédelem és a társadalmi konfliktusok megszüntetésének leghathatósabb eszköze a keresztény szellemű szociálpolitika.[3].
Minisztersége idején fogadták el a családpolitikára is hatást gyakorló betegség és baleset esetére szolgáló biztosítást (1927. XXI. tc.), az öregség, rokkantság, özvegység árvaság esetére szolgáló biztosítást (1928. XL. tc.) és ratifikáltak mintegy 11 szociális jogokat garantáló nemzetközi egyezményt, rendelkezések születtek az anya-, gyermek és csecsemővédelem terén, bővítették a terhességi és gyermekágyi segélyt. Az állami alkalmazottak már 1912-től kaptak családi pótlékot, 1939-ben azonban ezt kiterjesztették az iparban, kereskedelemben, bányászatban dolgozók körére is.[4] 1941-ben például már 331 953 gyermek után fizettek pótlékot, a vármegyékben nép- és családvédelmi bizottságok alakultak, szaporodott a gyermekvédelmi intézmények száma. A preventív egészségügyi szemlélet jegyében kiépült az iskolai egészséggondozás. A városokban a Stefánia Szövetség, a falvakban Zöldkereszt anya- és csecsemővédő szolgáltatás segítette a népbetegségek leküzdését. 1941-ben a zöldkeresztes védőnők 400.000 családot gondoztak és két milliónál több családlátogatást végeztek, 70.000 esetben nyújtottak szociális szolgáltatást a gondozott családoknak.[5] Törvénybe iktatták a gyermekek szegényjogon történő egészségügyi ellátási kötelezettségét is.
Az Országos Népegészségügyi és Családvédelmi Alapot az 1940: XXIII. tc. hozta létre. Kezdeményezője Pécs polgármestere, a konzervatív-katolikus Esztergár Lajos volt, akinek nevéhez addigra már a legszegényebb rétegek felemelését szolgáló ún. „pécsi norma”, és a közjóléti szövetkezetek modellkísérlete fűződött.[6] Az ONCSA 84 ezer nincstelen családnak biztosított egzisztenciát, lakást megélhetést, munkaeszközöket, továbbá folyósított hitelt.[7] Produktív szociálpolitikai szemléletet és keresztény szellemiséget tükrözött, amennyiben segély helyett a kedvezményezetteket képessé kívánta tenni, saját sorsuk javítására. A törvényalkotók szakítottak az egyoldalú materialista felfogással, amennyiben az anyagi juttatások mellett a társadalmi mobilizáció szerves tényezőjeként kezelték az erkölcsi és szellemi fejlesztést is. A hagyományos karitatív szemléletet, és a segélyezés elvét[8] meghaladva, a segítésre szoruló családokat nem pusztán segélyezendőként kezelte, hanem úgy tekintettek rájuk, mint a termelés jövőbeni szereplőire. A családvédelmi programhoz szervesen kapcsolódott a szociálkonzervatív szövetkezeti eszme: az országban 92 közjóléti szövetkezetet szerveztek a falusi népesség folyamatos foglalkoztatásának biztosítására.[9]
A keresztény társadalometikai alapokon álló társadalompolitikai szemlélet megalapozója Prohászka Ottokár volt, akit 1927-ben bekövetkezett halála után „szociális apostolként” tiszteltek. Komoly hatást gyakorolt a korszak laikus katolikus társadalomtudományi gondolkodására a Quadragesimo Anno, amely hivatásrendi elven szerveződő katolikus tömegmozgalmakat hívott életre. Ez a katolikus progresszió a tradíció és a haladás szintézisét keresve új társadalompolitikai alternatívát dolgozott ki Magyarország politikai és társadalmi kérdéseinek megválaszolására, és adott választ arra kérdésre, miként haladható meg a szociális gondoskodás terén a hagyományos katolikus karitász. Körükbe tartozott a társadalomtudós – szociálpolitikus Kovrig Béla, Mihelics Vid, és a második világháború után megalakuló Demokrata Néppárt majdani főtitkára, Barankovics István is, Mindhármukat ott találjuk a háború végén formálódó kereszténydemokrata pártpolitika meghatározó alakjai között.
A kereszténydemokratáknak meggyőződésük volt, hogy az egyháznak – ahhoz hogy továbbra is meg tudja tartani spirituális és morális befolyását – a legkorszerűbb szociális szemléletet kell képviselnie.[10] Kovrig Béla, mint teoretikus, és mint gyakorló szociálpolitikus a korszak szociálpolitikai szemléletének meghatározó formálója volt. Saját maga tevékenységére, mint gyakorlati keresztény szociálpolitikára („christianismus in praxi”) tekintett. Nem egyénekben gondolkodott, mint a liberalizmus és nem osztályokban, mint a szocializmus, hanem – konzervatív módra – „életközösségekben”. Ezek sorában a közösségi kapcsolatrendszer legtermészetesebb formájának a családot tekintette, ezt követte a lakóhelyi életközösség, majd a hivatásközösség, végül a legmagasabb szintű társadalmi szerveződés forma, ami szerinte a „politikai életközösség” azaz a nemzet.[11] A szociálpolitika legfőbb alanyának a családot tartotta, elsődleges feladatának a család szükségleteinek kielégítését, mert – mint írta – ez, „az egyén társadalmi, kiteljesedésének legfőbb tényezője”[12] Számára a család a harmonikus társadalmi működéshez nélkülözhetetlen szocializációs, érték- és hagyományközvetítő társadalmi intézmény volt, ami az egyént a közösséghez kapcsolja.[13] „A családon és a hivatásközösségeken keresztül és ezek révén jut el az eltársadalmasuló egyén éppen a legmagasabb rendű társadalmi életformához, az államiság politikai formájában élő társadalomhoz, a nemzethez. A nemzet, mint az emberi természet kiteljesülési vágyának eredménye, a családdal és a hivatásközösséggel együtt az ember társadalmi létének alappillére.[14] A családok megerősítésének legfontosabb eszközét a család szükségleteit fedezni képes családi bér bevezetésében látta.[15]
Katolikus közéleti szerepvállalásként a Katolikus Szociális Népmozgalom világi vezetője lett. Ő fogalmazta meg a „Merre megyünk?” brossúrában a KALOT és a Hivatásszervezeti mozgalom tagjai számára a kereszténydemokrácia tömör programját, amiben szintén helyet kapott a családvédelem magasabb szintre emelésének követelése. A program „Mit akartunk?” fejezetének 4. pontja a következőképp fogalmaz: „ A legteljesebb életközösség a család alapításának megkönnyítése, természetes rendeltetésként tartós fennmaradásának elősegítése, hivatásának védelme.”[16] Kovrig a korszak végén szociálpolitikusi munkásságát „Magyar társadalompolitika” című könyvében[17] összegezte, ami a hazai kereszténydemokrácia szociális szemléletének és társadalompolitikai programjának meghatározó művévé vált, mivel erre épült az 1944-től szerveződő Kereszténydemokrata Néppárt programja.
Magyarországon az 1920-as években az első világháború miatt elmaradt házasságkötések megszaporodása kiugróan magas születésszámot eredményezett. A XX. század eleji baby boom után azonban a születések számának radikális apadása következett be, majd az 1940-es évekre a felére esett vissza a termékenység, megindult a népességfogyás. A korabeli társadalomtudományi szakirodalom mindezt az urbanizációval, az individualizmus és a vallástalanság terjedésével magyarázta. Átalakult a gyermekszemlélet is. A legszegényebb családokban a bő gyermekáldás továbbra is érték maradt, mert a csupán a munkaerejükből élő mezőgazdasági munkások a gyermekre keresőtársként tekintettek, aki hozzá tud járulni a család eltartásához, az öreg szülők támogatásához. Más társadalmi csoportokban azonban a gyermek egyre inkább fogyasztótársként jelentkezett, s mivel a paraszti birtok öröklés miatti elaprózódásának megakadályozása – a vagyon egyben tartása – vált a legfőbb céllá, az abortuszt tiltó törvények ellenére terjedt az „egykézés”, katasztrofális volumenű születéskorlátozás következett be.
A családalapítási és gyermekvállalási kedv nyilvánvalóvá váló csökkenését válságjelenségként kezelte a katolikus közélet is. Számos fórumon keresték a családvédelem gazdasági, szociálpolitikai és erkölcsi megalapozásának módozatait. Ezek egyike volt az Actio Catholica Országos Szociális és Karitatív szakosztályának 1942-es ankétja, amely feladatának egy családvédelmi munkaprogram kidolgozását tekintette. Céljuk az volt, hogy elméleti megállapításokon túl konkrét – a második világháború utáni időkre szóló – programjavaslatot dolgozzanak ki, figyelme véve a különböző társadalmi rétegekhez tartozó (munkáscsaládok, falusi lakosság, középosztály) családok speciális helyzetét, szociokulturális sajátosságait. A program összeállításában a kor elismert szakemberei, az államigazgatásban vezető pozíciót betöltő tisztségviselők vettek részt, de a munkába bekapcsolódtak a keresztény feministák is, akik a nők változóban lévő társadalmi helyzetéből kiindulva fogalmaztak meg ajánlásokat. A munka eredményként megszülető „A család jólétéért” címet viselő kötethez Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás írt bevezetőt.[18] Tervbe vették azt is, hogy a kötet alapján 1943-ban az összes katolikus szervezetben előadássorozatokat, ankéteket, a keresztény családpolitikai szemléletet népszerűsítő összejöveteleket tartanak.
A Horthy-korszak végén megszülető tanulmánygyűjtemény összefoglalta a keresztény világnézeti alapú családpolitikai gondolkodás legfontosabb tematikai jellemzőit. Ezek sorában első volt, hogy csak „a házasság szent kötelékében fogant család” képes társadalmi funkciója betöltésére. A keresztény családpolitika szorosan összefonódott továbbá a nemzetpolitikával. Előfeltevése az volt, hogy a „születéskorlátozás nemzeti öngyilkosság”, míg „a családmentés nemzetmentés”, az életvédelem nemzeti ügy. A családvédelmet ezért nemcsak egyéni, állami-szociálpolitikai, hanem össztársadalmi feladatként fogták fel. Törekvésük az volt, hogy „az egyke és egyse nemzetpusztító divatjával” szemben váljék népszerűvé, dicsőséggé és követendő példává a gyermekvállalás, ami a „magyar jövő záloga”[19] Ennek érdekében olyan társadalompolitikai szabályozói környezet kidolgozásán fáradoztak, amelynek viszonyai között a sokgyermekes családok előnyösebb helyzetbe kerülnek, mint az egykézők. A családvédelmi adópolitika jegyében született egyébként két évvel korábban az 1940:XXII. t.c, amely csökkentette a többgyermekesek adóalapját a gyermekek száma függvényében, és ezzel egyidejűen felemelte az 1 gyermekesek, a gyermektelenek és az egyedülállók jövedelemadóját.[20] A rendelkezés a családfenntartással járó költségtöbbletet igyekezett honorálni, a családos versus gyermektelen adózók teherviselését arányosítani. Az 1943-as ankét a már megkezdett út szélesítésére törekedett, amikor javaslatait megfogalmazta a szociálpolitika, lakáspolitika, kultúrpolitika, oktatáspolitika és a társadalmi szemléletformálás terén. Többen sürgették a társadalombiztosítás mezőgazdasági dolgozókra kiterjesztését, ami a magyar szociálpolitikának nagy adóssága volt,[21] míg az ipari munkásság esetében a kiszolgáltatott bérmunkás helyzet felszámolásában, családi otthonhoz juttatásban, a családi munkabér elvének érvényesítésében, az öregségi nyugdíj felnevelt gyermekek számának függvényében történő megállapításában látták a családpolitika lehetőségeit.[22] Javasolták továbbá, hogy a szociálpolitika alanya az egyén helyett a család legyen, s mivel „otthon nélkül nincs család”, a lakásínség enyhítésére az állam vállalja fel a lakásépítő program kiszélesítését. Tekintettel arra, hogy a házasulási- és gyermekvállalási kedv csökkenésében nem pusztán anyagi kérdést, de legalább annyira mentalitásbeli problémát is láttak, javasolták, hogy az iskolai tananyag hangsúlyosan foglalkozzon a családi életre neveléssel.[23]
A családpolitika szerves részét jelentette – ahogy a korban nevezték – a „nőkérdés megoldása”. A korszak végére a keresztény feminizmus már közel félszázéves múltra tekintett vissza és olyan jeles képviselőkkel büszkélkedhetett, mint Farkas Edit, az Országos Katolikus Nővédő Egyesület megalapítója,[24] vagy Slachta Margit, az első női országgyűlési képviselő, a Szociális Testvérek Társaságának, majd a Katolikus Női Szociális Képzőnek az életre hívója. A keresztény feministák a nő élethivatásának alapvetően a gyermekek felnevelését tekintették, s ebből vezették le a nőnevelés szükségességét. A közoktatásban és nőnevelő intézményekben javasolt oktatási reform ügyében viszont kiálltak a minél szélesebb látókör megalapozása mellett, mert szerintük a modern nőknek a háztartási- és csecsemőgondozási ismereteken túl az életben szükségük van gazdasági- és társadalmi ismeretekre, a szociális készségeik fejlesztésére is. Mint a női szociális ellátásban gyakorló szakemberek, elsőként reagáltak a nők tömeges munkába állásának társadalmi következményire, a gyermekeiket egyedül nevelő nők helyzetének tarthatatlanságára. Javaslataik között szerepelt például, hogy a gyermekes anyákat nagyobb számban foglalkoztató iparvállalatokat kötelezzék anya-, illetőleg gyermekvédelmi intézmények, elsősorban bölcsődék létesítésére.[25] A keresztény nőmozgalom, már az 1940-es években felvetette a női és férfi munka bérezése közötti aránytalanságok kérdését is. Dr. Imre Ilma – az Actio Catholica ankétján a nőkérdés előadója – szükségesnek látta a családvédelmi döntéshozatalba a problémákat és a napi nővédelmi szociális gyakorlatot jobban ismerő női szakértők bevonását is.
[1] Tomka Béla: Szociálpolitika Magyarországon a világháborúk korában. Korunk, vol. XXIII (2012), no. 11, 53-54. o.
[2] Vass József (1877-1930) kalocsai nagyprépost, keresztény konzervatív politikus, Bethlen kormányainak népjóléti minisztere 1922-1930 között. Ő hozta létre az Országos Társadalombiztosítási Intézetet (OTI) és nevéhez köthető az 1927-28 évek szociálpolitikai törvényei. Lex Vass I. megnövelte a betegségi és baleseti járadék összegét a háború előtti időszakhoz képest. A lex Vass II. bevezette az öregségi, rokkantsági, özvegységi és árvasági ellátást.
[3] Társadalompolitikai feladataink. Az 1926. október 24-30-ig tartott közegészségi és társadalompolitikai országos értekezlet munkálatai. Franklin Társulat 1927. 14-15.o.
[4] Tomka Mikós: Szociálpolitika a 20. századi Magyarországon európai perspektívában. Budapest, 2003. 60–61.o.
[5] Bielek Tibor: A család egészségének védelme. In. A család jólétéért. Az Actio Catholica Szociális és Karitatív szakosztályában 1942. évben tartott ankét előadásai. Sajtó alá rendezte Dr. Wünscher Frigyes egyetemi magántanár, az Actio Catholica alelnöke. Actio Catholica 1942. 132.o.
[6] Molnár Margit: A szegénygondozástól a szociálpolitikáig. 1920-1943. Szociális Szemle. IX. évf. 1-2. sz. 2016. 6-19.
[7] Szikra Dorottya: A produktív szociálpolitika és a zsidótörvények. A szociálpolitika másik arca. Fajvédelem és produktív szociálpolitika az 1940-es évek Magyarországán. In Századvég, Új folyam, 48. szám, 2008. 2. szám. 35-77. o. 2008.
[8]A keresztény gondolkodásban a segélyezés elvét az úgynevezett „egri norma” tartalmazta, mely szerint a létfenntartáshoz szükséges minimális természetbeni támogatást kell nyújtani a rászorulóknak. A szemlélet a segélyezettre passzív szereplőként tekintett, míg a produktív szociálpolitikai szemlélet elvárta a támogatott aktív részvételét saját sorsának javításában. az egri norma kidolgozója Oslay József 1927-ben az egri ferences rendház elöljárója volt. Krémer Balázs: Bevezetés a szociálpolitikába. napvilág Kiadó 2009. 113.o.
[9] Dr. Tegzes László: Új irányok a magyar nép- és családvédelemben (Országos Nép- és Családvédelmi Alap) In Szociális Magyarország. A magyar szociálpolitika törvény és adattára. Szerkesztette: Vitéz Faragó Ede. Budapest, 1943. 79- 85
[10] Petrás Éva: A Vatikán és a magyar katolikus értelmiség.
https://www.academia.edu/20184179/A_Vatikán_és_a_magyar_katolikus_értelmiség. Megtekintés: 2018.10.24.
[11] Kovrig Béla szociális reformeszméinek bővebb elemzését lásd: Cora Zoltán: A szociálpolitika válaszútjai Magyarországon: a mintakövetés lehetőségei és kényszerei (1938-1950). Doktori értekezés, Szegedi Tudományegyetem. (2011) 98-102.o. és Cora Zoltán: Kovrig Béla és a produktív szociálpolitika Magyarországon.
[12] Kovrig Béla: Szociálpolitika. Magyar Szemle Társaság. 1936. 16. o.
[13] Tiszai Attila: Keresztény szociálpolitika? Szolgatárs 2015. http://szolgatars.hu/kereszteny-szocialpolitika/
[14] Kovrig Béla: Szociálpolitika. i.m. 18.
[15] U. ott 54.
[16] Merre megyünk? A Hivatásrendi mozgalmak számára kiadja az EMSZO és a KALOT 1943. 9.o.
[17] Kovrig Béla: Magyar társadalompolitika. Kolozsvár 1944.
[18] A család jólétéért. Az Actio Catholica Szociális és Karitatív szakosztályában 1942. évben tartott ankét előadásai. Sajtó alá rendezte Dr. Wünscher Frigyes egyetemi magántanár, az Actio Catholica alelnöke. Actio Catholica 1942.
[19] Dr. Buday Gyula: Családmentés- nemzetmentés. In. A családok jólétéért. i.m. 15-16.o.
[20] Dr. Hoványi Lajos: Adórendszerünk a családpolitika szolgálatában. U. ott. 226.o.
[21] Czettler Jenő: A falusi lakosság családvédelme. U. ott 54-65.o.
[22] Dr. Kovrig Béla: A munkás családvédelme. U. ott 66-97. o.
[23] Dr. Zibolen Endre: A középosztály családvédelme. U. ott. 97-121. o.
[24] Farkas Edit életrajzát lásd a Szociális Missziótársulat honlapján. : https://nokert.hu/k-20190507-2318/2679/6/farkas-edith-szocialis-missziotarsulat-alapitoja-iro-1877-1942
[25] P. Varga László S.J.: A család helye a hivatásrendi társadalomban. U. ott 139.o.
[26] Dr. Imre Ilma: A nőkérdés és a családpolitika. In. a család jólétéért. i.m. 155-199. o.
