Tatán született 1856. február 4-én. Ősei elzászi eredetűek, családja Mária Terézia idején került Magyarországra. Középiskoláit Tatán és Győrött végezte, Győrben is szentelték pappá 1878-ban. Eredetileg biblikus nyelvésznek készült, később azonban a bibliatörténet, az egyiptológia, a vallástörténet és a filozófia területén is kimagasló tudományos eredményeket ért el. Nyolc nyelven beszélt, az eszperantó lelkes magyarországi népszerűsítője volt. Politikai pályája 1898-ban kezdődött, amikor Győrött megalapította a „Győri és Győrvidéki Keresztény Munkásegyesületet”. 1903-ban a Szent István Társulat alelnöke lett, ekkor költözött fel Budapestre. 1905-től a Katolikus Néppárt országgyűlési képviselője, ahonnan 1910-ben távozott, mert az – értelmezése szerint – nem kellő súllyal képviselte a keresztényszocialista nézeteket. Miközben Giesswein számára az egy párthoz való kötődés mindvégig inkább eszköz volt, mint cél, különböző keresztény pártokban 1923-ban bekövetkezett haláláig folyamatosan képviselte a keresztényszocializmus ügyét a magyar parlamentben.[2]
Giesswein Sándor olyan korban élt, amikor a felvilágosodás és a francia forradalom utáni társadalmi és politikai változások Európa-szerte megváltoztatták egyén és közösség, társadalom és állam viszonyát, s ez az átalakulás természetszerűleg érintette az egyházak helyzetét is. A szekularizáció következtében megszűnt a „trón és oltár” szövetsége, a katolikus egyház ennek következtében elvesztette korábbi befolyását az államra. Az egyháznak azonban nem csupán a modern államhoz, hanem a kialakuló modern társadalmakhoz fűződő viszonya is kérdésessé vált. Az a definíció, amely szerint az egyház „területi alapon szervezett, kötelező vallásos közösség, amely teljes fedésben van a politikai közösséggel, vagy az állammal”[3] a 19. század elejétől egyre kevésbé bizonyult érvényesnek.
A társadalmi elvallástalanodás jelensége mögött a globális kapitalizmus létrejötte húzódott meg. A felbomló tradicionális agrártársadalmak ipari társadalmaknak adták át helyüket, ahol az urbanizáció és az iparosodás folyamatai révén új társadalmi tagozódás jött létre: az ipari munkásság és a tőkés tulajdonosi osztály poláris megosztottsága. A technikai forradalmak nyomán modernizálódó világ ellenstruktúrájaként pedig olyan mértékű és mélységű szegénység alakult ki, amely messze meghaladta a tradicionális világban a „szegény” helyét kijelölő és azt kezelni képes keresztény „karitász” hagyományos illetékességi körét. A kapitalizmusra jellemző bérmunkaviszony, amely mellé manapság a szociális kockázatok elleni védő-ellátó rendszerek többségét is társítani szoktuk, hosszú ideig olyan létformát jelentett, mely semmiféle biztonságot nem nyújtott. Miként Robert Castel, az ez év márciusában elhunyt világhírű francia szociológus fogalmaz: „Bérmunkából élni annyit jelentett: senki vagy, mert semmi egyebet nem tudsz fölmutatni, mint két dolgos kezedet.”[4]
Munkásnak lenni azonban nem csupán anyagi szegénységet és egzisztenciális sebezhetőséget jelentett. A tradicionális világ olyan életmódot tett lehetővé, amelyet a munka, a családi otthon és a templom strukturált, ezt azonban a gyár, a nyomortelep és a kocsma hármassága váltotta fel. A 19. század első harmadától kezdődően egyre több európai országban átlábalhatatlannak látszik a szakadék, amely az emberi és polgári jogok elismerésén alapuló liberális jogi-politikai rendszer és a tömeges elnyomorodást okozó kapitalista gazdasági rendszer között húzódik.[5] „Ez a hiátus, a politikai szervezet és a gazdasági rendszer között tátongó űr teszi lehetővé, hogy kijelöljük a ‘szociális’ helyét” – írja továbbmenve Castel –, „így a ‘szociális’ szféra nem egyéb azoknál a nem piaci szabályozási rendszereknél, melyeket avégett hoznak létre, hogy a frissen megnyíló réseket betömjék. A szociális kérdés – ebben a kontextusban – azt a kérdést jelenti, milyen helyet foglalhatnak el az ipari társadalomban a dolgozók társadalomból leginkább kiszakadt csoportjai.”[6] A kirekesztéssel végződő kiilleszkedés folyamata tehát messze nem csupán gazdasági: a társadalmi integrációból kihulló tömegek morális tartásának meggyengülése pedig a társadalom kohézióját kérdőjelezi meg.
Az emberi élet szociális reményvesztésének képei nem csupán Friedrich Engelst indították gondolkodásra angliai útja idején[7], hanem a megváltozott világban a keresztény egyházak és a keresztény emberek helyét kereső gondolkodókat is – klerikusokat és világiakat, katolikusokat és protestánsokat egyaránt. Nem véletlen, hogy a 19. század eleji szocialista mozgalmak gyakran keresztény utópiák hordozói is voltak, a jézusi szegénység és a kora-keresztény egyházi társadalomszemlélet ihletését is magukban hordozták. A katolikus keresztényszociális gondolkodás megújulásának hátterében ott munkált annak felismerése, hogy magának a kereszténységnek a megújulása is attól várható, ha újra megtalálják az utat szegénység és kereszténység között. A kereszténység megújulása és a szegénység közötti összefüggés mély és szoros, a kereszténység történelmét végigkísérő kapcsolat. Itt nem csupán a korai keresztény időszakra gondolhatunk, hanem Szent Ferenc korára is – ebbe a sorba illeszthető az egyháztörténeti önértelmezésének egyik nagy teljesítménye, a 19. század végi keresztényszociális gondolkodás.
A keresztényszocialista mozgalmat és szervezeteket elsőként, a 19. század végén, XIII. Leó pápa Rerum Novarum kezdetű enciklikája ösztönözte. Az 1891-es enciklika létrejöttének hátterében azonban már ott találjuk a szociális kereszténység egyik legjelentősebb képviselőjének, Ketteler mainzi püspöknek a munkásságát, aki társadalmi nézeteit az 1864-ben megjelent A munkáskérdés és a kereszténység című művében foglalta össze. Tanulmányának főbb pontjai a munkabér, a munkaidő, a munkaszüneti napok és a gyermekmunka megítélésében nyújtottak támpontot, és nem csupán az egyházfőnek. Magyarországon az első keresztényszociális kurzuson Giesswein Sándor méltatta a művet 1901-ben.[8] Ketteler számos keresztény munkásegyesületet szervezett meg és elsőként adott ki átfogó szociálpolitikai programot. Ilyen előzmények után hozta létre Svájcban a Freiburgi Uniót Mermillod püspök. Célja olyan katolikus szociális tanítás kimunkálása volt, amely megteremti a kapcsolatot az egyház és a munkásosztály között. Esterházy Miklós Móric gróf személyében magyar tagja is volt az uniónak. A fenti előzmények után adta ki XIII. Leó pápa a katolikus szociális tanítás alapdokumentumát, a Rerum Novarumot. [9]
Magyarországon a keresztényszocializmus Nyugat-Európához képest megkésve, a 20. század első éveiben szerveződött mozgalommá. Ennek nagyrészt társadalomtörténeti okai voltak. A kiegyezést követően megugrott a gyári munkaerő-szükséglet, és a nagyipar felszívó erejének következtében a gyári munkásság létszáma mintegy tizenötszörösére nőtt. Bár az ipari munkásság számban, szakképzettségben és szervezettségben egyaránt lendületesen fejlődött és az I. világháború kitörésekor már közel 1,2 millió embert foglalt magába, a magyar ipari fejlődés megkésettsége miatt a munkáskérdés csak ekkorra vált megkerülhetetlenné a katolikus egyház számára.[10] A Rerum Novarumban kifejeződő ún. „ralliement”-politika, vagyis a katolikus egyháznak a feudalizmustól való „eloldódása” és a polgári fejlődéshez való fokozatos csatlakozása – amely a szocialista eszméktől való elhatárolódást is magában foglalta – Magyarországon a tizenkilencedik század végén csak azzal a megszorítással érvényesült, hogy a magyar katolikus egyház ekkor nem elsősorban és nem csupán a szocialista eszmékkel állt szemben, hanem a polgári fejlődéssel is.[11]
Keresztényszocialista egyesületek először Giesswein Sándor vezetésével szerveződtek meg. A Keresztény Szociális Egyesületek Országos Szövetségének alapszabályát a belügyminiszter 1905-ben hagyta jóvá. Az általános jellegű egyesületeken belül a szakmák szerinti szervezkedés is 1905-ben kezdődött, ahol a tagok ún. szakosztályokat alakítottak. Ezekből nőtt ki külön szervezetként a keresztényszocialista szakszervezet, amelynek tagjai azonban továbbra is megtartották egyesületi tagságukat. 1906-ban elsőként a Keresztény Szocialista Építőmunkások Országos Szakszervezete jött létre. 1914-ig összesen hét ilyen országos szakszervezet alakult. A mozgalom struktúrájának teljessé válását a politikai párt megalakítása jelentette. Az Országos Keresztény Szocialista Párt 1907-ben bontott zászlót Budapesten. Programjában a Katolikus Néppárt konzervatív szociális katolicizmusát meghaladó demokratikus követelések (elsősorban az általános, titkos választójog) és a radikális szociális célok álltak, amelyek a munkás- és alkalmazotti rétegek nagytőkeellenes törekvéseinek adtak hangot. Magyarországon a keresztényszocialista mozgalom tömegpárttá azonban csak 1919-ben tudott válni. Ekkor a keresztény párt hatalmas gyűjtőpárttá alakult és a kormányzati hatalom részese lett. A néhány ezres keresztény szakszervezetek pedig néhány hónap alatt – a felbomló szociáldemokrata mozgalom romjain – ugyancsak tömegméretűvé duzzadtak.[12] A Tanácsköztársaság bukása után Giesswein Sándor szerint a nagyon megsokasodott „újkeresztények” hirtelen „megtért” tömegei annyira alámosták az eredeti keresztényszocialista eszmét, hogy megtagadta a csatlakozást a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjához. 1918-ig azonban Magyarországon Giesswein volt az egyetlen olyan képviselő a törvényhozásban, aki tudatosan képviselte a „kisemberek” sorsát, hiszen ekkor még a szociáldemokraták parlamenten kívüliek voltak. 1919 után is kitartóan ragaszkodott ahhoz a koncepcióhoz, hogy a munkáskérdés megoldása nem lehetséges a szociáldemokráciával való szövetség nélkül. Saját politikai környezetében azonban fokozatosan elszigetelődött, amit a Bangha Béla szerkesztette Katolikus Lexikon így indokol: „Élete vége felé optimisztikus jóhiszeműségében túlságosan közeledett bizonyos radikális körökhöz, amit sokan zokon is vettek tőle.”[13] Giesswein viszont 1921-ben így indokolta e politikai tetteit:
„A szociális kérdés nemcsak gazdasági kérdés, hanem az igazságosság keresése, tehát erkölcsi kérdés. És íme ez az a platform, ahol a szocializmus a kereszténységgel találkozik, s ezen a platformon kell a megértést megtalálni a mai kor legelterjedtebb szocialisztikus szervezetének a szociáldemokráciának és a kereszténységnek, nevezetesen a ma is legegyetemesebb és valójában internacionális valláserkölcsi szervezetnek, a katholicizmusnak. Nézetem szerint a megzavart világbékét ennek a két világszervezetnek kölcsönös megértése hozhatná helyre. Az egyik az egyház, az ő ma is hatalmas erkölcsi erejével, a másik a szociáldemokrácia, gazdasági szervezkedésével adhatná meg azt az alapot, amelyen a népek szövetsége fölépülhetne. Hisz mindnyájan beláthatjuk, hogy a kapitalisztikus, militarisztikus és diplomatavilág sem XV. Benedek pápa, sem Wilson elveit nem veszi be. Azért mondott csütörtököt a versaillesi és saint-germaini béke és még inkább a neully-i vagy trianoni. A népek jogaiért a háború folyamán a római pápa, a tartós béke hágai szervezete, a szociáldemokraták stockholmi és zimmerwaldi tanácskozásai keltek síkra. Ennek a négy szervezetnek meg kellene egymást találnia, hogy a népek békéje létrejöjjön.”[14]
Giesswein eszméi saját korukban nem tudtak megvalósulni, de ezeket elevenítette fel a Demokrata Néppárt 1947-ben, amikor Barankovics István győri beszédében Giesswein Sándort nevezte meg pártja előfutárának.
1923-ban a Giesswein temetési szertartását végző Mihályfi Ákos, cisztercita szerzetes, teológiai tanár ezért állapíthatta meg: nagy embert temetett, mivel temetésen soha nem látott ennyi meghatódott arcú kisembert. Giesswein nagyságáról semmi sem mondhat ennél többet.
[1] Életéről Szolnoky Erzsébet jelentetett meg monográfiát: Szociális igazságosság és keresztény szeretet. Giesswein Sándor a magyar keresztényszociális és kereszténydemokrata gondolkodás megalapozója címmel. Budapest, 2003.
[2] Szilágyi Csaba: Giesswein Sándor nemzeti-társadalmi érzékenysége. Egy katolikus pap politikai útkeresése. (Kézirat.) Ezúton mondok köszönetet Szilágyi Csabának, hogy megjelenés előtt álló tanulmányát rendelkezésemre bocsátotta. Vö. Szolnoky Erzsébet: Giesswein Sándor társadalomszemlélete. In: (Szerk. nélk.) Az élő hagyomány. Barankovics István és a magyarországi kereszténydemokrácia öröksége. 54–64. old.
[3] José Casanova: Public Religions in the Modern World. Chicago – London, 1994. 40–66. old.
[4] Robert Castel: A szociális kérdés alakváltozásai. Budapest, 1998. 11. old.
[5] Im. 17. old.
[6] Im. 18. old.
[7] Lásd: Friedrich Engels: A munkásosztály helyzete Angliában. Budapest, 1980.
[8] Kovács K. Zoltán: Giesswein Sándor és a keresztényszociális mozgalom. In: Demokrácia – kereszténység – humanizmus. Giesswein Sándor a modern kereszténydemokrácia közép-európai előfutára. Budapest, 1994. 43. old.
[9] Sarnyai Csaba Máté: A szociális kérdés és a világi hívek szerepe az egyházban Prohászka Ottokár és Giesswein Sándor értelmezésében. In: (Szerk.) Szilágyi Csaba: Szociális kérdések és mozgalmak Magyarországon, 1919–1945. Budapest, 2008. 163–178. old.
[10] Uo. 167–168. old.
[11] Gergely Jenő: A keresztényszocializmus Magyarországon 1903–1923. Budapest, 1977. 12–13. old.
[12] Gergely Jenő: A keresztényszocializmus a legújabb kutatások tükrében. In (Szerk.) Szilágyi Csaba: Szociális kérdések és mozgalmak Magyarországon (1919–1945). Budapest, 2008. 79–97. old.
[13] Idézi: Szilágyi Csaba: Im.
[14] Idézi: Mihályfi Ákos: Giewsswein Sándor emlékezete c. munkájára hivatkozva Szilágyi Csaba idézett munkájában. In: Giesswein-emlékkönyv. Budapest, 1925. 36–37. old.
