A két világháború között működő katolikus egyetemi és főiskolai hallgatók szövetsége. Nevüket Szent Imre hercegtől vették, a szervezetben mindvégig erős volt a Szent Imre-kultusz ápolása. Alapítója 1921-ben Bitter Illés (1868–1939) cisztercita szerzetes, a rend budapesti gimnáziumának igazgatója, később clairvauxi apát volt, aki Schwartz Elemér (1890–1962), a fővárosi cisztercita gimnázium tanára, majd a Pázmány Péter Tudományegyetem német nyelvészet és néprajz nyilvános rendes tanára segítségével hozta létre. Létszámát és befolyását tekintve a két háború között a legnagyobb katolikus felsőoktatási ifjúsági szervezet. A Katolikus Magyar Egyetemi és Főiskolai Bajtársi Szövetség célja a diákság keresztény alapokon való tanítása, a végzett hallgatók gyakorlati katolicizmusra nevelése, a hitélet elmélyítése, a bajtársi szellem ápolása és egyfajta katolikus magyar értelmiségi elit megteremtése volt. A magyar egyetemek egykori fakultásait eltérő színek felelevenítésével középkori hagyományokra támaszkodva katolikus korporációik egységes irányítására, a tagok képviseletére, anyagi és erkölcsi támogatására törekedett. Az Emericana életét a Vezérség irányította, amelynek tagjai az Emericana vezetője (Kommendátor), a Praeceptor (a kommendátor helyettese), az országos főtitkár (Anonymus; maga Schwartz Elemér), Magister Magnus, az Emericana főpapja (Praelatus) és a főügyészi szerepet betöltő Archiadvocatus voltak. A szervezet fővédnökei élén a mindenkori magyar egyházfő állt, de a közgyűlés, a Nagykáptalan által három évenként választott három egyházi és három világi közéleti személyiség mellett a védnökök között a tanító rendek vezetői is megtalálhatók voltak.
A nagyrend társadalmi és bajtársi szervekből állt. A társadalmi szervben az egyes korporációk taglétszámát 50 főben maximalizálták. Az egyetemi és főiskolai hallgatók a korporáción belül a kúriákba (egyetemista leventék és apródok kúriája) tömörültek, ezeknek élén a senior állt. A már főiskolát, egyetemet végzettek (dominusok) alkották a konventet, vezetőjük a prior (elnök) volt. Az Emericana figyelme a férfiszervezetek létrehozása mellett kiterjedt a felsőoktatásban megjelenő katolikus nők bevonására is, soraikból Nagyasszonyokat és Kisasszonyokat is választottak. Ezek a famíliába tömörültek földrajzi kapcsolatok alapján, élén a Patronával. Az Emericana bajtársi szervezete egyetemi és főiskolai fakultások szerint jött létre s az egyetemi tanárok vezetése alatt állt. A tagok zöld tányérsapkát és az egyes korporációk színeiből összeállított mellszalagot viseltek. 1942-ben a 24 fővárosin kívül még félszáz korporáció működött, s tíz volt szervezés alatt. A szervezet a hallgatók szociális támogatása mellett diákszociális intézményeket működtetett. 1923-ban központi diákétkezdét (Mensa Adalbertina) nyitott, amelyet a főváros is anyagi támogatásban részesített. Kollégiumában 1942-ben 160 főiskolás nyert elhelyezést. Havi rendszerességgel megjelenő folyóirata az Emericana, füzetsorozata a Bibliotheca Emericana volt.
Az Emericana közvetlenül nem politizált, de tagjaitól elvárta a katolikus hitelvek szigorú tiszteletben tartását és az Emericana alkotmányának megfelelő magatartásszabályok és életmód betartását. Bár az 1940-es években a Teleki- és a Kállay-kormány által szorgalmazott főiskolai és egyetemi diákszervezetek egységes szervezetébe való olvasztását elutasították, 1938-ban a Márciusi Front néhány rendezvényén az Emericana képviselői is megjelentek. A többi katolikus egyesülettel egy időben, 1946. júliusában Rajk László belügyminiszter rendelete az Emericana-t is feloszlatta.
Irodalom:
Gergely Jenő: A katolikus egyház története Magyarországon 1919–1945. Bp., Pannonica K., 1999.
