Eckhardt Sándor (1890-1969), egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja és a Demokrata Néppárt parlamenti képviselője volt, aki világégések és hatalomváltások árnyékában is mindenek felett a tudás, a kultúra, a humanizmus és a francia szellem világát képviselte Magyarországon.
Eckhardt 1890-ben született Aradon, polgári családban. Elemi és középiskolái elvégzése után Budapesten, a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarának hallgatója lett; Eötvös-kollégista. 1913-ban bölcsészdoktori fokozatot szerzett, majd Párizsba ment tanulmányútra, ahol az École Normale Supérieure-ön hallgatott előadásokat. Ezek hatására egy életre elkötelezte magát a francia kultúra mellett. Hazatérve 1915-től az Eötvös kollégiumban kezdte meg oktatói munkáját, majd 1923-tól francia irodalomtörténetet és nyelvészetet tanított a budapesti egyetem bölcsészkarán. Korának nagy tanáregyéniségévé vált, egészen 1958-as nyugdíjba vonulásáig nevelte a francia nyelv és kultúra iránt érdeklődő egyetemi hallgatóságot. Tudományos munkássága során francia irodalommal, francia-magyar művelődési kapcsolatok történetével, Balassi Bálint műveivel foglalkozott és ő tolmácsolta franciául Ady verseit is. Nemzedékek formálódtak művelődéstörténeti könyveit és a nevéhez köthető francia-magyar/magyar-francia nagyszótárt forgatva. Még a kommunista állambiztonsági szervek sem tudtak róla más jellemzést beszerezni, csak azt, hogy „mint tanár kiváló, szigorú, de igazságos, nagy tudású ember”.[1]
Szekfű Gyula, tudós tanárkollégája invitálására Eckhardt szellemtörténeti megközelítésű tanulmányt közölt a Szekfű által szerkesztett Mi a magyar? című, 1937-es gyűjteményes munkában, ahol A magyarság külföldi arcképe címmel olyan szerzők között szerepelt írása, mint Babits Mihály, Ravasz László és Kodály Zoltán.[2] A magyarságtudománnyal és nemzeti identitással tudományos színvonalon foglalkozó kötetnek Eckhardt írása méltán képezte részét. A magyarságról külföldön alkotott kép változásait a középkortól végigkövetve tanulmánya zárszavában Eckhardt a nemzeti sztereotípiák mögött Európa magyarságképének történetiségére, koronkénti változásaira hívta fel a figyelmet:
„[c]élom nem az volt, hogy a magyarságra vonatkozó külföldi irodalmat ismertessem” – írta, „hanem hogy kifejteni próbáljam az európai köztudatból azt a felületi képet, mely az átlagemberben begyökerezett, s amin a legtárgyilagosabb könyv is csak keveset tud változtatni. Mint látjuk, ez a kép majdnem mindig a politikai helyzet függvénye. A középkorban a magyarság és a Nyugat közti ellentétek alakították ki az ellenszenvet, majd meg a török veszedelem adott hírt Európának a ’védőbástyáról’. Az újkorban, míg az abszolutizmus ellen vívtuk önvédelmi harcunkat, a magyarság volt a szabadság katonája, hősi, nemes nemzet, mely fölényesen pazarolja vérét a közös eszményekért, de mindjárt elnyomó zsarnok, élősdi, mihelyt a német kispolgár imperializmusával, a pánszlávizmussal vagy dákoromanizmussal találja magát szemben.”[3]
Szekfűvel való intenzív szellemi érintkezése következtében, az ő javaslatára fordult politikai érdeklődése a II. világháború után a Keresztény Demokrata Néppárt, majd az abból megalakuló Demokrata Néppárt felé, amelynek 1945-ben Eckhardt is meghatározó alakjává vált. A párt értelmiségi „ötösfogatának” egyikeként Barankovics István, Bálint Sándor, Mihelics Vid és Rónay György mellett ő jelenítette meg leginkább a DNP arculatát. Az 1945-ös nemzetgyűlési választásokon Bálint Sándorral együtt ő is bejutott képviselőként a parlamentbe a Független Kisgazdapárt és a Demokrata Néppárt megegyezése alapján az FKgP által állított „nagybudapesti listán” indulva. Azonban a nemzetgyűlés 1945. december 6-i ülésén Bálint Sándorral együtt bejelentették, hogy a továbbiakban mint a Demokrata Néppárt képviselői folytatják munkájukat, így vált a DNP bejelentésük nyomán explicit politikai szereplővé.[4] Parlamenti munkája idején kinevezték az Országos Köznevelési Tanács elnökségi tagjává, ahol jellemzően oktatáspolitikai, valamint közneveléssel kapcsolatos feladatokat látott el. Ezenkívül ő ismertette a nemzetgyűlésben a DNP álláspontját az államforma kérdéséről a köztársaság kikiáltását megelőző parlamenti vitán, 1946. január 30-án is.
„A politikai, gazdasági és társadalmi demokrácia hitvallói vagyunk, küzdünk a nép valóságos önkormányzatáért a parlamentáris rendszer formájában, az emberek uralma helyett a törvények uralmáért, a személyi és vagyoni biztonság megerősítéséért, a közéleti tisztaságért…” – mondta a Demokrata Néppártról. „Mindebből kitűnik, hogy pártunk a legtisztább demokrácia szilárd talaján áll. Ez a demokratikus alap határozza meg állásfoglalásunkat az államforma kérdésében is. (…) Ha már most a magam személyes meggyőződését kellene itt előadnom, elmondanám, hogy a francia szellemmel való állandó érintkezésem nem csekély vonzalmat ébresztett bennem a köztársasági államforma iránt (…)” – tért rá az államforma kérdésére.
Majd miközben hangoztatta, hogy egy kereszténydemokrata pártnak bármilyen államformában működve is helye kellene, hogy legyen a politikai életben, republikánus megközelítésben kifejtette, hogy ilyen horderejű kérdésben, mint az államforma, szükségesnek tartotta volna egy népszavazás megrendezését és nem gyors parlamenti döntés keresztülvitelét.
„Ezzel nem akarom kétségbevonni a nemzetgyűlés közjogi illetékességét arra, hogy az államforma kérdését rendezze és nem akarom tagadásba venni azt, hogy a nemzetgyűlés választott képviselői a népszuverenitás gyakorlásának teljes letéteményesei volnának. Úgy gondolom [azonban], hogy ilyen ünnepélyes pillanatokban vissza kell térnünk magához a néphez… Így történik ez – még sokkal kevésbé fontos kérdésekben is – Svájcban, a demokrácia klasszikus hazájában, az Egyesült Államokban, és napjainkban éppen Franciaországban.”[5]
Mint az közismert, a nemzetgyűlés végül is elfogadta az 1946:I. tc.-et Magyarország államformájáról és 1946. február 1-jén kikiáltották a köztársaságot; népszavazásra nem került sor. A belpolitikai helyzet azonban az államforma rendezésével nem stabilizálódott, hanem a kormányzó koalíció válsága következtében nagyon hamar maga is válságosra fordult. Az 1947-es „kékcédulás” választásokon a Demokrata Néppárt 820.000 „tiszta” szavazatával a második helyen végzett, így működésének legnagyobb sikerét érte el, ám a kommunista hatalomátvétel felé sodródó eseményeket sem a parlamenten belül, sem a közélet más területein nem állíthatta meg. Eckhardt Sándor a Vas megyei listán jutott be az 1947-es országgyűlésbe, politikai karrierje ebben az időszakban érte el csúcspontját. 1947. október 16-tól a DNP alelnökévé is megválasztották és részt vett a párt végrehajtó bizottságának munkájában is. A Demokrata Néppárt országgyűlési munkájának felfüggesztésekor (1949. március 10.) azonban belátva a további politizálás ellehetetlenülését visszaadta mandátumát és visszavonult a politikától.[6] Életét a berendezkedő kommunista diktatúra Magyar Tudományos Akadémiát átalakító határozata befolyásolta, amelynek következtében az MTA rendes tagjából őt tanácskozó taggá minősítették vissza. De legalább katedráját megtarthatta: az ötvenes években az oktatásnak és a tudománynak élt. Azonban még így is mint „reakciós, polgári párt egykori képviselője” az állambiztonság célkeresztjében maradt, legkisebb rezdülését is jelentették a politikai rendőrség egyetemi életbe beépített hálózati emberei.[7]
79 éves korában, 1969-ben érte a halál Budapesten. Életművét posztumusz Kossuth-díjjal értékelték és akadémiai tagságát 1989-ben visszaállították.
[1] „Berényi” fedőnevű ügynök jelentése Eckhardt Sándorról. Budapest, 1961. szeptember 4. ÁBTL 3.1.2. M-32398/3. 62. old.
[2] Eckhardt Sándor: A magyarság külföldi arcképe. In: (Szerk.) Szekfű Gyula: Mi a magyar? Budapest, 1937. 76-118. old.
[3] Uo. 114. old.
[4] Nemzetgyűlési napló, 1945. I. kötet. 1945. december 6. 177. old.
[5] Nemzetgyűlési napló, 1945. I. kötet. 1946. január 30. 286-288. old.
[6] Országgyűlési napló, 1947. V. kötet. 1949. március 10. 972. old.
[7] „Berényi” fedőnevű ügynök mellett folyamatosan jelentett róla a „Sümegi” és a „Döme” fn. ügynök is (egyikük diákja, másikuk tanárkollégája volt). ÁBTL 3.2.3. Mt-1105/3 és ÁBTL 3.1.2. M-19196/24.
