(1904 – 1996)
Mezőzombor, Zemplén vármegye, 1904. január 11. – Szerencs, Borsod-Abaúj-Zemplén megye, 1996. január 27.
A Demokrata Néppárt színeiben képviselő, körzete: Borsod-Gömör, Abaúj és Zemplén vármegyék Miskolc törvényhatósági jogú várossal.
Római katolikus vallású, módos parasztcsaládból származott. Szülei, Bodnár János és Jaczenkó Mária 40. kat. holdon gazdálkodtak. Tizenegy testvére közül Ágnes és Ilona háziasszony, családanya, Mihály és István földműves, Ferenc kovács, Mária virágkertész, Imre állomásfőnök volt. 1926-ban megnősült, felesége Gömöri Anna háztartásbeli. Három gyermekük született, János Boldizsár (1929), Ilona (1931) és Gizella (1938).
Hatévesen kezdett el dolgozni a család földjén. 1925-ben kántortanítói oklevelet szerzett a jászberényi tanítóképzőben. 1925–1927-ben a Nógrád vármegyei Bercel-Ordaspuszta osztatlan iskolájában tanított. 1927–1946 között a Zemplén vármegyei Bekecs községben élt, kezdetben kántortanító, majd iskolaigazgató volt. Emellett faluszövetségi olvasókört szervezett, vezette a Hangya szövetkezet helyi könyvelését, tűzoltókat oktatott, járatleveleket kezelt. Méhészkedéssel és házinyúltenyésztéssel is foglalkozott, s az ezzel kapcsolatos szakismereteket átadta faluja lakóinak. Leventeoktatóként is működött. A második világháború alatt zsidó munkaszolgálatosokat bújtatott. Részt vett a Magyar Parasztszövetség zempléni szervezésében.
1945 januárjában belépett a Független Kisgazdapártba. Megbízták a Zemplén megyei pártszervezés irányításával, számos helyi szervezet megalakítása fűződött a nevéhez. 1945. november 4-én a Borsod-Gömör-Zemplén-Abaúj vármegyei választókerületben nemzetgyűlési mandátumhoz jutott. 1945–1947 között a Magyar Parasztszövetség Zemplén megyei elnöke volt. 1947-ben átlépett a Demokrata Néppártba, Zemplén vármegye területén szervezte a pártot. Az 1947. augusztus 31-i választásokon a DNP borsodi listáján ismét képviselővé választották. 1947 októberétől a DNP parlamenti frakciójának az alelnöke. Október 24-én összeférhetetlenségi bejelentést tett önmaga ellen, amelyben azt kérte a bizottságtól, hogy mondják ki: a felekezeti és az állami státusú tanítók helyzete eltér egymástól, vagyis ő nincs összeférhetetlen helyzetben, képviselősége idejére illetmények nélkül szabadságolható, s képviselői megbízatását követően állásába kötelezően vissza kell helyezni. A bizottság az összeférhetőséget elismerte, az állásbiztonság elvét azonban nem fogadta el. 1949 februárjától, Barankovics István külföldre távozása és a Demokrata Néppárt feloszlatása után párton kívüli lett. 1949 júniusában visszavonult a politikától.
Képviselői mandátuma lejártával hamis vádak alapján, fegyelmi úton eltávolították tanítói állásából. 1949-től 1957-ig a mezőzombori katolikus egyházközség kántora, s mellékállásban fizikai munkás a Betonútépítő Vállalatnál, a Magyar Államvasutak Hídépítő Vállalatnál, illetve a helybeli téesznél. 1957 tavaszán rehabilitálták, az év végén kinevezték tanítónak az abaújkéri gyógypedagógiai nevelőintézet tanítója volt 1967. évi nyugdíjazásáig. Az 1960-as évektől kezdve újra részt vett a helyi közéletben: községi tanácstag, a helyi ÁFÉSZ igazgatósági tagja, és a községi szakszervezeti szakmaközi bizottság elnöki tisztét is betöltötte. Tizenkét község részvételével megszervezte az Abaúj és Környéke Nyúltenyésztő Szakcsoportot. Az újjáalakult KDNP Barankovics-emlékéremmel tűntette ki.
Forrás:
Országgyűlés almanachja 1947-1949, 55.o.
