A magyar történelem egyik legbotrányosabb választása
1947 nyarán a kommunisták döntő lépést terveztek a koalíciós korszak „próbálkozó demokráciájának” megsemmisítésére. Bár a magyar közéletben 1945 után általános volt a törekvés a demokrácia megerősítésére, az állami élet döntő helyein Moszkva nyomására fontos pozíciókat megkaparintó Magyar Kommunista Párt ezt a folyamatot csak egy ideig nézte tétlenül. Amikor a szovjet-amerikai viszony megromlott, utasítást kaptak Sztálintól a hatalom kisajátításának felgyorsítására. Ennek az új stratégiának volt a része a kikényszerítéssel előrehozott választás is.
A kommunista vezetők a választást csak az 1946 tavaszától beindult totális politikai offenzívájuk (tömegakciók, megfélemlítés, kreált összeesküvés, kisgazdapárti vezetők, közöttük Kovács Béla főtitkár letartóztatása, Nagy Ferenc miniszterelnök lemondatása és emigrációba kényszerítése stb.) végkifejleteként, a már lezajlott hatalomkoncentráció utólagos legitimálásaként fogták fel. Politikai szocializációjuk, értékviláguk következtében nem a parlamenti választások „megnyerésére” törekedtek. Világnézetük a burzsoá találmánynak tekintett demokrácia elutasítására épült. A háború után formálódó demokratikus berendezkedést kezdettől időleges taktikai kompromisszumnak fogták fel – így semmi nem gátolta őket a választási csalás kitervelésében és végrehajtatásában. Továbbá abban sem, hogy 1947 őszétől majd új lendülettel lássanak neki a demokratikus intézmények további kiüresítéséhez, az ellenzéki politikai pártok felszámolásához, minden eltérő politikai akarat megtöréséhez.
1947 nyarán új választási törvényt vezettek be, amely kizárta a választhatóságból az ellenzék vezérét, Sulyok Dezsőt, ami pártjának a Magyar Szabadság Pártnak a feloszlásához vezetett. A Lex Sulyok –ként is emlegetett törvény ugyanis nevesítette azokat a háború előtti jobboldali szervezeteket, amelyeknek tagjai nem voltak választhatóak, továbbá 10%-kal csökkentette a választásra jogosultak számát is, megfosztva őket választójoguktól. A Belügyminisztérium ezen túl a választói jegyzéket is manipulálta, szándékosan kihagyott belőle majdnem félmillió, „jobboldali érzelműnek” tartott állampolgárt. “Olyan rettenetes szerencsétlenség-e a magyar demokrácia számára, ha néhány ezer ilyen parasztlevente nem fog szavazni ezen a választáson?” – reagált a tiltakozásokra cinikusan Kádár János. Az MKP nem válogatott az eszközökben: a választói névjegyzék manipulálásán túl megszervezte a hamis, úgynevezett kékcédulás szavazatok leadását is. Az utólag hozzáférhető levéltári anyagokból vált ismertté, hogy MKP megyékre lebontott tervet készített arról, hogy hány hamis szavazatot kell megszerezni a győzelem biztosításához.
A Demokrata Néppárt kampánya az 1947-es választás előtt
A történelemben számtalan választási csalás volt már, de az 1947-es augusztus 31-i a magyar kereszténydemokraták számára különösen emlékezetes. Nemcsak a választási visszaélések és a gátlástalan kommunista hatalmi harc miatt, hanem azért is, mert az irányzat történetének addig jelentősebb fordulata kötődik hozzá: a Demokrata Néppárt minden manipuláció és nehézség ellenére a parlament legerősebb ellenzéki pártjaként került ki a küzdelemből.
A választási kampány egyenlőtlen erőviszonyok mellett folyt. Míg a kommunisták számára az erőforrások korlátlanul álltak rendelkezésre, és agitátornak a gyárakból kivezényelt munkásokat is mozgósíthattak, addig a többi párt – kiváltképp az ellenzéki pártok – papír, eszköz- és pénzhiányban voltak kénytelenek kampányolni. A Demokrata Néppárt például saját programját csak augusztus elején tudta nyilvánosságra hozni Győrben, majd ezt követték a kecskeméti, kaposvári pécsi, miskolci nagygyűlések.
A DNP lapjának, a Hazánknak az 1947. augusztus 30-i száma (A kép forrása: BIA Kereszténydemokrácia Tudásbázis)
A DNP 1947-es választási kampányáról relatíve kevés forrás áll rendelkezésre, ezek alapján Szabó Róbert[1] a küzdelem lefolyását a Demokrata Néppárt történetét feldolgozó tanulmányában a következőkben foglalta össze.
“A választási kampány szervezőmunkája Eszterhás György,[2] az FKgP volt nemzetgyűlési képviselője, a kisgazdák volt közigazgatási osztályának vezetője kezébe futott össze. A párt megyei szervezetei a volt kisgazda szervezetek szétesése után és azok nyomán főleg a Dunántúlon jöttek létre. Az FKgP Zala, Vas, Győr-Moson-Sopron, Somogy megyei szervezeteit teljesen átvették, de felgyorsultak a kisgazda pártszervezetek demokrata néppártivá alakulása Baranya-Tolna, Heves-Nógrád, Szabolcs-Szatmár és Csongrád megyében is, ahol korábban nem voltak kiépített néppárti szervezetek.
A kommunizmussal szemben a kereszténydemokrácia alternatíváját kínáló DNP egyik röplapja 1947-ben (A kép forrása: BIA Kereszténydemokrácia Tudásbázis)
A szervezés és az agitáció területén a KALOT tagok mozgósítása volt felbecsülhetetlen hatással, de sokat jelentett a kisgazdapártból kizárt vagy távozott képviselők támogatása, szerepvállalása a Demokrata Néppártban s a lelkészkedő alsópapság rokonszenve. A korabeli feljegyzések szerint pártagitációra 101 ezer forintot fordítottak, s annak fele még későbbiekben is adósságot jelentett. Az ország területének 40%-ában anyagiak híján gyűléseket sem tudtak tartani, helyi párttagjaik fedezték a plakátok és röplapok elkészítését.[3] A párt 14 választókerületben állított képviselőjelölti listát, Jász–Nagykun–Szolnokban nem sikerült alkalmas jelölteket találni, míg Fejér–Komárom–Esztergom választókerületben a hercegprímással szemben nyílt konfrontáció elkerülése miatt elálltak a jelöltállítástól.[4] Még a választási kampány megindulása és a választási programok meghirdetése előtt kísérlet történt egy ún. világnézeti párt létrehozására is, de a megbeszélések a DNP és a Kisgazdapárt un. katolikus szárnya egyesítéséről kudarcba fulladtak.[5] Ezután a DNP választási szövetségest már nem keresett, egyes választókerületekben viszont megvalósult az ellenzéki DNP-MFP-FMDP összefogás. ”[6]
1947-es szavazólap, középen a 6-os listán a DNP ((A kép forrása: BIA Kereszténydemokrácia Tudásbázis)
Mire volt jó a kékcédula és hogyan lehetett csalni vele?
A hírhedt „kékcédula” (A kép forrása: BIA Kereszténydemokrácia Tudásbázis)
A „kékcédula” egy igazolás (hivatalos nevén: névjegyzék kivonat), amellyel azok a szavazók voksolhattak, akik a választás idején nem a lakóhelyükön tartózkodtak. Akkori nevét a nyomtatvány halványkék színéről kapta.
Szigorú ellenőrzés mellett a mostani választásokon is lehetőség van arra, hogy a választás napján nem a lakóhelyükön tartózkodók másutt szavazhassanak, 2003-tól akár külföldön is. Azonban 1947-ben a kommunista párt vezetése nem a szavazati jog gyakorlásának minél teljesebb biztosítására, hanem előre eltervezett tömeges csalásra használta az „átigazolást”. A módszer az volt, hogy ugyanaz a személy mindig új „kékcédulát” kitöltve több szavazókörben is voksolt, a hatékonyság érdekében pedig az erre hajlandókat csoportosan, általában teherautókkal szállították a nagyobb városokon belül egyik szavazóhelyiségből a másikba illetve a városok és falvak között.
Különböző források egymástól eltérően adják meg a „kékcédulák” számát. A legtöbbről a szociáldemokrata Böhm Vilmos beszél, aki a már emigrációban írott visszaemlékezéseiben részletesen ír a történtekről. Szerinte a Belügyminisztérium 500 ezer példányt nyomtatott, amelyből a kommunisták 50 ezret „szíves felhasználásra” felkínáltak a szociáldemokratáknak. Ők – hogy ennyivel is kevesebb legyen a csalás – ezeket átvették, de egy páncélszekrényben a választás utánig érintetlenül megőrizték. Földesi Margit és Szerencsés Károly kötete szerint azonban eleinte egyes szociáldemokrata vezetők is tárgyaltak a kommunistákkal, és nem zárkóztak el a csalástól. Viszont miután rájöttek, hogy csak az igazolások töredékét kapták meg, közvetlenül a választások előtt – elsősorban Kéthly Anna erőteljes fellépésére, aki kezdettől ellenezte a csalást – leállították saját előkészületeiket, és felszólították a kommunistákat, hogy ők se éljenek vissza a ”kékcédulákkal”. Az MKP vezetése azonban megyékre lebontott pontos terv alapján már rég szervezte az ügyet. Szovjet segítséggel járműparkot és üzemanyagot összpontosítottak, és titokban „toborozták” végrehajtókat: „Ötven jó csepeli elvtársat kérünk 31-ére Zemplénbe (…) 100% bolsikat kérek. Kb. 20 helyen fognak szavazni (…) A kocsik minden dísz nélkül legyenek és csendesek.” – írta az MKP egyik bizottsága a pártközpontnak. Egy fennmaradt dokumentum szerint országosan összesen 12 260 „aktivistának” 4727 szavazókörben 208 693, fejenként átlagosan 17-18 hamis voksot kellett volna leadnia.
Azonban már a választás délelőttjén az Igazságügyi minisztériumba és a rendőrségekre (ekkor még nem mindenütt kommunista volt a rendőrkapitány, és sok olyan ember dolgozott a választásokon, aki pártállástól függetlenül nem volt híve a csalásnak) ezrével futottak be a jelentések a nyilvánvaló visszaélésekről, így számos helyen abbahagyták az akciót illetve a hatóságok igyekeztek azt megakadályozni. A városokban is gyorsan híre ment, hogy több helyen ugyanazok voksolnak. A falvakban pedig még feltűnőbb volt, hogy a teherautó megállt a határban, és a helyiek számára ismeretlen emberek kettes-hármas csoportokban igyekeztek szavazni, majd tovább utaztak a következő faluba. Mindez időveszteséggel is járt. Így hiába volt valakinél húsz cédula, sokan csak 4-5 helyen tudtak voksolni. Szinte biztos tehát, hogy a „terv” nem 100 százalékra teljesült.
Bár a kormánykoalíción belül a kommunisták és szövetségeseik között az ügy kapcsán keletkeztek ugyan feszültségek, de ezek nem veszélyeztették érdemben a kommunista hegemóniát. Szerencsés Károly értelmezése szerint ennél jelentősebbnek tekinthetjük a lélektani hatást. A csalás ugyanis nemcsak a kommunistákat, hanem a többi baloldali pártot is diszkreditálta a közvélemény szemében. Úgy tűntek fel, mint az MKP akaratának kiszolgálói, ezért aztán amikor később a jól ismert szalámi taktika már közvetlenül az ő létüket fenyegette, a közvélemény nem állt ki védelmükben, s szinte észrevétlenül voltak kénytelenek működésüket beszüntetni.
A csalássorozat hatása a végeredményre
Az 1947-es választásról – az adatok akkori „kézi” rögzítése és összesítése okán – egymástól minimális mértékben, de eltérő eredmények maradtak fenn. A különbségek a politikai erőviszonyok megítélése szempontjából nem relevánsak, a pártok százalékos szavazatarányai csak tizedszázalékos differenciákat mutatnak. Az alábbi táblázat adatainak forrása a hazai választástörténet legteljesebb adatbázisa (Magyarország XX. századi választási atlasza 1920-2000). Ezek a számok jelennek meg a témával foglalkozó legtöbb feldolgozásban.
(Forrás: Magyarország XX. századi választási atlasza)
Az 1945-ös kormánykoalíció pártjai (az akkori választási eredményük sorrendjében: FKGP, MKP, SZDP és NPP) összesen 3 032 581 szavazatot (60,72 %) és ezzel 271 mandátumot (65,94 %) szereztek, az ellenzéki pártok együtt 1 961 757 voksot (39,28 %) és 140 mandátumot (34,06 %) kaptak; közöttük a különbség 1 070 824 szavazat. Az 1946 tavaszán létrejött Baloldali Blokk (MKP, SZDP, NPP) nem szerzett abszolút többséget (45,39% szavazat és 49,39 % mandátum), így a kormányalakításhoz szükség volt a korábbi támogatottságuk kétharmadát elvesztő kisgazdákra, s e párt 1947 nyarára megmaradt vezetői ebben partnerek voltak.
A kommunisták annyira biztosan voltak a dolgukban, hogy két héttel a választások előtt Rákosi nyilvánosan kijelentette, hogy az ellenzék legfeljebb 15%-ot fog majd szerezni. Ehhez képest a megnehezedett körülmények ellenére is megszülető közel 40%-os ellenzéki eredmény jelezte a magyar társadalom kommunistákkal szembeni távolságtartását.
A Demokrata Néppárt a referendumon várakozáson felüli eredményt ért el: 286 742 vokssal maradt le a kommunistáktól, ezzel a szavazatok számát tekintve a második legerősebb párt lett. A DNP Zala és Vas-megyében abszolút többséget szerzett 56.9% és 56.3%-kal, Baranya-Tolna, Somogy, Győr-Moson-Sopron, Veszprém és Szabolcs-Szatmár-Bereg választókerületben az első helyen került ki a küzdelemből. 60 mandátumával viszont csak a 4. legnagyobb frakciót hozhatta létre, mert az akkori választási rendszer premizálta a négypárti kormánykoalíciót, a szavazatok 60 százalékának együttes elérése esetén az országos listás mandátumok 80 százalékát jutatta nekik. Ez az oka annak, hogy a DNP több szavazattal kevesebb mandátumhoz jutott, mint a kisgazdák és a szociáldemokraták. Összességében a kormánypártok felül-, az ellenzékiek alulreprezentáltak voltak a megalakuló új parlamentben.
Mandátummegoszlás az 1947-es választások után (A kép forrása: BIA Kereszténydemokrácia Tudásbázis)
Arról azonban csak becsült adatok vannak, hogy ténylegesen mennyi volt a hamis kékcédulás szavazatok száma. Péter Gábor, a Belügyminisztérium Államvédelmi Osztályának (ÁVO) vezetője saját miniszterének, a kommunista Rajk Lászlónak 62 981 névjegyzék kivonat alapján leadott szavazatról számol be. Ez, mivel a jelentés „belső használatra készült”, alapjaiban akár igaz is lehet, viszont a statisztika hiányos (a szavazókörök mintegy 90 százalékára terjed ki), és benne vannak a „szabályosan” távol lévők voksai is. Mások 80, 100, 120 ezer hamis szavazatról tudnak. A valós szám inkább több mint kevesebb ennél, de az nem életszerű, hogy a „tervezett” 200 ezret megközelítette volna.
Az eredményekből látszik, hogy ”számtanilag” a csalásnak csekély a jelentősége. Ha az MKP szavazataiból levonunk akár 200 ezret, akkor is ez a párt nyeri a választást. Azt a céljukat, hogy a kormánypártok közötti erőviszonyokat megváltoztassák, csalás nélkül is elérték volna. A koalíció négy pártjának együttes választási győzelmét sem a kékcédulás szavazatok biztosították, hiszen az ellenzéki pártokkal szembeni szavazatelőnyük több, mint 1 millió. (Premizációs mandátumokat ugyan már 90 ezer voks „kiesése” esetén sem kaptak volna, így szorosabb többséggel alakíthattak volna kormányt.) A „kékcédulás hadművelet” tehát utólag túlbiztosításnak tűnik.
Azonban – mint már utaltunk rá – nem ilyen egyszerű a helyzet, ha azt is látjuk, hogy 1945-höz képest törvényileg korlátozták a választójogot, és a választói névjegyzékek helybeni összeállításakor önkényesen jóval „túlmentek” a törvény adta kereteken is, „kifelejtve” a listából sok nem baloldali, de néhol még szociáldemokrata szimpatizánst is, összességében mintegy 460 ezer embert zárva ki a szavazásból. Nagy többségük valószínűleg az ellenzéki pártok táborát erősítette volna, de ennek hatása a választási eredményre kiszámíthatatlan. Emellett a leadott törvényes voksok sem a szabad választói akarat kinyilvánítását garantáló politikai környezetben születtek.
A kereszténydemokrata siker, és ami mögötte van
A második világháború után az európai kereszténydemokrata pártok választási eredményeik alapján a legjelentősebb politikai erők sorába emelkedtek. Olaszországban Alcide De Gasperi, Franciaországban Georges Bidault, Robert Schuman, valamint Németországban Konrad Adenauer kezdeményezőivé váltak nemcsak a háború utáni demokratikus újjáépítésnek, de a közös európai gondolat megvalósításának is. Hitelüket a háború alatti következetes antifasiszta és demokratikus politikájuknak, valamint annak köszönhették, hogy a bekövetkezett fordulat kiürítette a jobboldali politikai palettát. Ott, ahol a kommunisták erősek voltak, mint például Olaszországban, vagy Franciaországban a közvélemény leginkább a kereszténydemokratáktól várta a baloldal hirtelen megnőtt erejének ellensúlyozását.
A magyarországi kereszténydemokraták kezdettől elhatárolódtak a két világháború közötti hagyományos keresztény pártok politikájától, amelyek az új korszak hajnalán egyre inkább hitelüket vesztették. A Demokrata Néppárt hozzájuk képest az új demokrácia fiatal pártjaként tiszta lappal indult, meg kívánta haladni – Barankovics szavaival élve – a „múlt politikai képletét”. Követői felismerték a XX. századi közéletben a világnézeti politika szükségességét, és meggyőződésük volt, hogy a keresztény világnézeti alapokon nyugvó új társadalomtudomány alapján „olyan együttélési tervet” kínálnak, melynek „nem kell szégyenkeznie sem a tudomány, sem a haladás színe előtt”. A párt választási programja világosan kifejtett keresztény társadalomelméleti alapokon állva hitelesen közvetítette a DNP világnézeti párt jellegét, de ugyanakkor konkrét javaslataival pragmatikus megoldási alternatívát is kínált. A program hívószavai a demokrácia, a szociális igazságosság és kereszténység olyan társadalmi kérdésekre reflektáltak, ami aktuálisan foglakoztatta a közéletet. A DNP jól szervezett választási kampányának nagygyűlésein nem egy esetben több tízezres hallgatóság fejezte ki a párttal való szimpátiáját.
Az eredményeket magyarázza továbbá, hogy a második világháború utáni években a lakosság túlnyomó többsége még rendszeres templomba járó volt. A Katolikus Szociális Népmozgalom részvétele az antifasiszta ellenállásban, vagy a KALOT-nak a parasztság problémái iránti érzékenysége a háború után számos választót fogékonnyá tett a kereszténydemokrácia eszméi iránt. Ez a szubkulturális háttér eleve növelhette egy keresztény párt választási esélyeit. A DNP-re leadott voksok megoszlása azt mutatja, hogy felülreprezentált volt a hagyományosan vallásosként ismert régiókban (Észak-Dunántúlon, Nógrád megye nyugati felén, Somogyban, Baranyában, Zalában, valamint Szabolcs és Zemplén megye számos járásában) valamint a parasztság és a női szavazók körében, különösen a kisebb lélekszámú településeken, illetve ott, ahol a KALOT tevékenysége korábban is sikeres volt. A parasztság és a munkásság azon része, amelyik korábban is tradicionálisan távol tartotta magát a baloldaltól, a párt szociális változások iránti elkötelezettségével szimpatizált. Nem egy esetben a volt kisgazda szavazók is a Demokrata Néppárt felé fordultak.
Kispapok szavaznak 1947. augusztus 31-én. (A kép forrása: http://www.fotomuveszet.net )
A Magyarországi helyzet néhány vonásában ugyan hasonlított a nyugat-európaihoz, de gyökereit tekintve markánsan különbözött attól. A szovjet típusú diktatúra kiépítésének gátjait jelentő polgári erők felszámolása már korábban elkezdődött, s arra a néhány pártra, amelyek még indulhattak az 1947-es választásokon rövidesen hasonló sors várt.
Felhasznált források és feldolgozások
- évi XXII. törvény az országgyűlési választásokról
Böhm Vilmos: Választási hadjárat a népi demokrácia módszereivel. Beszélő, 1985/3.
Földesi Margit–Szerencsés Károly: Halványkék választás. Magyarország 1947. (Tanulmány és válogatott dokumentumok) Kairosz Kiadó, 2001.
Hubai László: A magyar társadalom politikai tagoltsága és az 1947-es választások. In: Fordulat a világban és Magyarországon 1947–1949. Szerk.: Feitl István, Izsák Lajos, Székely Gábor. Napvilág Kiadó, 2000. 98–117. o.
Hubai László: Magyarország XX. századi választási atlasza (1920-2000) Napvilág Kiadó, 2001.
Izsák Lajos: A parlamentarizmus vesztett csatája – 1947. In: Parlamenti választások Magyarországon 1920-2010. Szerk.: Földes György, Hubai László. Napvilág Kiadó, 2010. 243-265. o.
Petrás Éva: Barankovics István és pártja az 1945-ös demokráciában és annak utóvédharcában. Múltunk 2017/1.
Szabó Róbert: Egy kereszténydemokrata kísérlet Kelet–Közép–Európában, a Demokrata Néppárt (1944–1949) In. Pascal Fontaine: Út Európa szívébe. (Szerk.: Kiss Mária Rita) Barankovics István Alapítvány 2016.
Tarján M. Tamás: Mekkora szerepe volt a kékcéduláknak az 1947-es elcsalt választásokon?
További nternetes hivatkozások a szöveg közben.
Lábjegyzetes hivatkozások:
[1] Szabó Róbert: Egy kereszténydemokrata kísérlet Kelet–Közép–Európában, a Demokrata Néppárt (1944–1949) In. Pascal Fontaine: Út Európa szívébe. (Szerk.: Kiss Mária Rita) Barankovics István Alapítvány 2016.
[2] Eszterhás György (1916–2002): jogász, belügyminisztériumi tisztviselő. 1945–1947-ben az FKgP nemzetgyűlési, majd 1947-től 1949-ig a DNP országgyűlési képviselője.
[3] Archivio Generale dell Scuole Pie (AGSP) Tomek Vince hagyatéka, Mások kéziratai (4. sorozat), Barankovics Istvánnak a Demokrata Néppárt működésére vonatkozó iratai és följegyzései (2. tétel) 1945–1949.
[4] Archivio Generale dell Scuole Pie (AGSP) Tomek Vince hagyatéka, Mások kéziratai (4. sorozat), Barankovics Istvánnak a Demokrata Néppárt működésére vonatkozó iratai és följegyzései (2. tétel) 1945–1949.
[5] Izsák, 1985. 94. o.
[6] Az idézet Szabó Róbert: Egy kereszténydemokrata kísérlet Kelet–Közép–Európában, a Demokrata Néppárt (1944–1949) In. Pascal Fontaine: Út Európa szívébe. (Szerk.: Kiss Mária Rita) Barankovics István Alapítvány 2016.
