Hetven évvel ezelőtt a protestáns diakonisszák addigi életformájuk és szeretetszolgálati tevékenységük feladására kényszerültek. Az ún. anyaházak keretein belül működő református, evangélikus, baptista és metodista diakonissza testvérek szolgálatukat 1951 után nem folytathatták. A felszámolás körülményeit a legnagyobb létszámmal bíró református Filadelfia Diakonissza Intézet példáján keresztül mutatjuk be.
1951-ben történt felszámolásáig negyvennyolc évig működött a Filadelfia Diakonissza Intézet. A Filadelfia volt az első magyar nyelvű diakonissza-anyaház, amelyet idősebb Biberauer Richárd református hitoktató lelkész és svájci felesége, Vischer Márta 1903-ban alapított Budapesten. A már egyesületi formában („egyletként”) működő Filadelfia 1909-ben vásárolta meg a Bethesda kórházat a Hold utcai Németajkú Református Leányegyháztól, amelyet ők nem tudtak tovább fenntartani. 1912-ben már több mint húsz Filadelfia-diakonissza működött.
A száz évvel ezelőtt, 1921-ben megválasztott Ravasz László dunamelléki református püspök nagyban támogatta a Filadelfia- és más diakonisszák munkáját. 1938-ban került sor a Filadelfia Diakonissza Egylet „egyháziasítására”. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a diakonissza intézet a Dunamelléki Református Egyházkerület egyik alapítványaként működött tovább, Filadelfia Diakonisszaintézeti Alapítvány néven. Ettől kezdve a Filadelfia alapítványi igazgatótanácsának elnöke a mindenkori dunamelléki református püspök lett: így tíz éven át Ravasz László, majd három éven át utódja, Bereczky Albert látta el ezt a tisztséget.
Miután 1939 januárjában meghalt idősebb Biberauer Richárd, Ravasz püspök a Filadelfia és a hozzá tartozó Bethesda kórház igazgatását az alapító fiára, ifjabb Biberauer (1940-től Bodoky) Richárdra és feleségére, Zombory Ágnesre bízta. 1941-ben már száz Filadelfia-diakonissza működött: a Bethesda kórházban, saját fenntartású árvaházaikban és különböző református gyülekezetekben.
A háború után politikai nyomásra Ravasz László 1948. április 30-án lemondott püspöki hivataláról, 1948 szeptemberében pedig Bereczky Albert lett az új dunamelléki református püspök, egyben a Filadelfia igazgatótanácsának elnöke. 1948. október 7-én a magyar kormány és a református egyház vezetése egy megállapodást („Egyezmény”) kötött. Ebben a kormányzat biztosította az egyház számára a szeretetmunka végzésének és a szeretetintézmények fenntartásának jogát, így a diakonisszák szolgálatának további feltételeit is.
1949-ben a református egyház keretein belül megszervezték a Szeretetszolgálatot. Ennek előkészítésében, illetve megvalósításában Bodoky Richárd is az egyház segítségére volt. A Szeretetszolgálat intézőbizottságának Bodoky is tagja lett. A Filadelfia életében 1949 decemberében változás állt be, amikor intézeti lelkészét, Péter Jánost a Tiszántúli Református Egyházkerület püspökévé választották.
Miután a kommunista hatalom nem tudta tárgyalóasztalhoz ültetni a magyar katolikus püspöki kart, erőszakhoz folyamodtak. Az Államvédelmi Hatóság 1950. június 8-ról 9-re virradó éjszaka megkezdte a katolikus szerzetesek és szerzetesnővérek internálását. Először a déli határsávból, majd más kolostorokból, rendházakból kezdték meg elhurcolásukat.
Bodoky Richárd ezt látva rosszat sejtett, ezért előrelátó módon próbálta menteni a menthetőt. A Filadelfia 1950. évi jelentésében a következőképpen fogalmazott: a diakonissza egyenruha „akadállyá válhat például, ha félreértésekre ad okot. Ilyen veszedelmes félreértés lenne az, ha az egyenruha alapján szerzetrendi jelleget tulajdonítanának a diakonissza munkánknak. Akkor a ruháról való lemondással is bizonyítanunk kell, hogy a diakonissza nem szerzetes, és a diakonissza intézetek nem szerzetesrendek.”
Bodoky Richárd célja az volt, hogy megvédje a diakonisszákat egy hasonló erőszakos hatósági intézkedéstől, egyben további működésük esetleges ellehetetlenítésétől. Ezért 1950. július 1-jére összehívta a református, evangélikus, baptista és metodista diakonisszák vezetőit mint a Magyar Diakonisszaházak Munkaközösségének elnöke. A diakonissza ruha levételére vonatkozó javaslata vegyes fogadtatásban részesült. Felekezeti különbségek mutatkoztak, mivel a református egyház diakonissza szabályrendelete a diakonissza formaruhát csak „szolgálati eszköznek” tekintette, míg az evangélikus diakonissza anyaházak felfogása szerint a diakonissza egyenruha ennél többet jelentett.
A diktatúra erőszakos intézkedései és propagandája által megteremtett egyházellenes közhangulatban, Bodoky Richárd a diakonissza ruha kérdését rendkívül fontos ügynek tartotta. A Magyar Diakonisszaházak Munkaközössége ülését megelőzték Bodokynak a református egyházi vezetéshez küldött levelei és előterjesztései. A diakonissza ruha kérdésében hiába kérte Bodoky az Egyetemes Konvent Elnökségének állásfoglalását.
A Filadelfia Diakonissza Intézet megszűnésére hónapokkal azelőtt sor került, mint ahogy a diakonisszák működését végleg ellehetetlenítették. 1950. december 12-én a Konventi és a Zsinati Elnökségi Tanács két diakonissza intézet összevonására tett javaslatot. Eszerint elsőként megszüntetik a Filadelfia és a Lorántffy diakonissza intézeteket, majd diakonisszáikat egy új református diakonissza intézet szervezetében egyesítik. Következő lépésként, 1951 januárjában a Lorántffy Diakonissza Intézet szanatóriumát államosították. A Filadelfia kórháza, a Bethesda 1953-ig elkerülte az államosítást, de két hónappal később a Filadelfiától elvették az intézményt.
1951. február 5-én az Egyetemes Konvent elnöksége elfogadta a javaslatot, mely szerint szűnjön meg a Filadelfia és a Lorántffy, illetve létesítsenek egy egyesített budapesti református diakonissza intézetet. A Konvent elnökségének határozati javaslata szerint az így megszűnő két alapítvány vagyontárgyai, köztük ingatlanjai is a Magyarországi Református Egyház tulajdonába kerülnek. A fenti határozati javaslatot már másnap, 1951. február 6-án jóváhagyta a Zsinati Tanács, melynek tagja volt az összes püspök és főgondnok. 1952. február 27-én a Filadelfia Diakonisszaintézeti Alapítvány igazgatótanácsa ülésezett. Bereczky Albert püspök mint az Alapítvány igazgatótanácsának elnöke beszámolt arról, hogy a Vallás- és Közoktatási Minisztérium közölte vele, hogy a magyar kormány a magánkórházakat „állami kezelésbe veszi”, de a Bethesdát a protestáns egyházi alkalmazottak kórházaként a református egyház tulajdonában és kezelésében meghagyja.
Az igazgatótanács ez alkalommal arról döntött, hogy a Dunamelléki Református Egyházkerület Filadelfia Diakonisszaintézeti Alapítványát 1951. március 31-i hatállyal megszünteti. Az igazgatótanács ezirányú döntése – a Zsinati Tanács jóváhagyása után – ekkor már csupán formalitás volt. Az igazgatótanács soraiban hivatalból Kiss Roland főgondnok is helyet foglalt, akitől még Bereczky Albert püspök is tartott.
Az igazgatótanács továbbá arról döntött, hogy az Alapítvány tulajdonában lévő vagyontárgyakat, köztük az ingatlanokat is az Egyetemes Konvent által képviselt négy református egyházkerület osztatlan, közös tulajdonába adja át. Ennek célja pedig az volt, hogy megszervezzék a Budapesti Református Diakonissza Intézetet és a Protestáns Egyházi Alkalmazottak Bethesda Kórházát.
Néhány nappal később, 1951. március 1-jén a Lorántffy Diakonisszaintézeti Alapítvány is kimondta megszűnését. Bodoky Richárdot pedig megbízták az új diakonissza intézet és a protestáns egyházi alkalmazottak kórházának igazgató lelkészi feladataival. Ebben az új szervezeti felállásban minden a Konvent elnökségének irányításával történt. Felhatalmazásukra Bodoky Richárd 1951 nagyhetében levelet írt a megszüntetett Filadelfia és Lorántffy intézetek diakonisszáihoz, és arra kérte őket, hogy csatlakozzanak az új Budapesti Református Diakonissza Intézethez.
Több hónapos adminisztráció eredményeképpen 1951 júniusában állt fel az új diakonissza intézet. Húsz nappal később, Bodokyt nyári szabadságáról rendelte be Bereczky a Konventre, ahol Kiss Roland és Péter János jelenlétében közölte vele a kormány döntését, mely szerint a diakonissza intézeteket 1951. november 30-ig meg kell szüntetni. Az új budapesti diakonissza intézet felszámolására a püspök Bodokyt kérte fel.
Bodoky Richárd számára ez élete egyik legnehezebb döntése volt, hogy családi örökségét és saját munkáját felszámolja. Mégis elvállalta a feladatot, mert nem akarta, hogy a katolikus szerzetesnővérek sorsára jussanak a diakonisszák. Egyébiránt a budapesti kitelepítések végrehajtásának idejében történt ez a megbeszélés a Konventen, nehéz időket éltek akkor sokan.
Bodoky Richárd a feladat végrehajtását feltételekhez kötötte, gondolva a több mint ötszáz diakonisszára. Egyrészt azt kérte, hogy a diakonisszák állami nyugdíjhoz szükséges éveihez számolják hozzá egyházi szolgálatuk idejét. Másrészt, hogy az idős diakonissza testvéreknek biztosítsanak ellátást és lakhatást a volt diakonissza üdülőkben (Leányfalun és Siófokon). Harmadrészt, hogy az aktív diakonisszáknak a felszámolás napján legyen egyházi vagy állami állása, illetve stafírozzák ki őket civil ruhával, bútorral és egyéb felszereléssel. Ezeket a feltételeket Bereczky püspök elfogadta, majd később teljesítette is ígéreteit.
Az Egyetemes Konvent elnöksége, Bereczky Albert püspök és Kiss Roland főgondnok 1951. november 29-i határozatával szüntették meg a Budapesti Református Diakonissza Intézetet. Ismerve a pártállam akkori egyházpolitikai céljait és a vonatkozó forrásokat, nem kétséges, hogy a diakonisszák működésének felszámolása elsődlegesen a kommunista diktatúra szándéka volt. A feladat végrehajtóit, mint sok más esetben, ez alkalommal is a református egyházban találták meg.
Felhasznált irodalom
Csanády Andrásné Bodoky Ágnes: Bodoky Richárd (1908–1996) élete és munkássága. In Kósa László (szerk.): Reformátusok Budapesten 1. Tanulmányok a magyar főváros reformátusságáról. Budapest, Argumentum – ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék, 2006. 637–647.
Erdős Kristóf: Magyar Köztársaság és a Magyarországi Református Egyház 1948-as egyezményének vizsgálata. In J. Újváry Zsuzsanna (szerk.): Összekötnek az évezredek. Budapest – Piliscsaba, PPKE – Szent István Társulat, 2011. 310–331.
Géra Eleonóra: A Bethesda Kórház története. In Kósa László (szerk.): Reformátusok Budapesten 1. Tanulmányok a magyar főváros reformátusságáról. Budapest, Argumentum – ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék, 2006. 943–996.
Géra Eleonóra: Református karitatív intézmények a magyar fővárosban 1850–1952. Doktori disszertáció. Kézirat. Budapest, ELTE BTK, 2006.
Kovács Ábrahám: A (Biberauer) Bodoky család története. In Kósa László (szerk.): Reformátusok Budapesten 1. Tanulmányok a magyar főváros reformátusságáról. Budapest, Argumentum – ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék, 2006. 687–708.
A szerző saját kutatásai a Bodoky-Biberauer gyűjteményben (a Bodoky család tulajdonában) és a Ráday Levéltárban.
