1909. szeptember 25-én született Szenczy Gábor néven nagy múltú evangélikus családba. Később a szülők által magyarosított Szenczy nevet – az ősei iránti tiszteletből – 1938-ban ismét Sztehlora változtatta. Jogász édesapja neki is a jogi pályát szánta, de ő a soproni evangélikus gimnázium elvégzése után a teológiát választotta. Egyetemi évei alatt ismerkedett meg Finnországban a tehetséges parasztfiatalok művelését célzó népfőiskolai mozgalommal, s mivel már ekkor is érzékeny volt a szociális kérdések iránt maga is törekedett ennek magyarországi meghonosítására. Végzés után előbb Budapesten, majd Újhatvanban, 1935-től pedig Nagytarcsán lett lelkész, ahol 1938. október 23-án meg megszervezte az első magyar bentlakásos népfőiskolát, melynek a Tessedik Sámuel nevet adták. Életművének egészen 1944 tavaszáig fontos részét képezte a a Bányai Evangélikus Egyházkerület kebelében kibontakozó népfőiskolai mozgalom szervezése.
A nagytarcsai években alapított családot. 1936-ban kötött házasságot Lehel Ilonával, akitől két gyermeke született.
A politika, ami iránt szociális érzékenysége ellenére korábban nem érdeklődött, a háborús években drasztikusan szólt bele korábbi életébe. Életrajzi írásából tudjuk, hogy 1944-ben kórházi lelkészként volt kénytelen szembesülni a magyarországi zsidótörvények következményeivel, amikor kétségbeesésükben öngyilkosságot elkövető zsidókkal találkozott. „Itt láttam hová vezetett a zsidótörvény, és hogy az üldözés milyen méreteket ölt. (…) Nagyon nehéz szolgálat volt ez. De rám is fért ez a nevelődés, élet-halál küzdelembe kerültem. (…) Ez időben kapott sebeim áldottak voltak” [1]
1944 májusában az evangélikus egyház is csatlakozott a zsidó származású protestánsok gondozására és védelmére létrehozott Jó Pásztor Bizottsághoz, ahol Sztehlo Gábor képviselte egyházát, majd nemsokára vezetője lett a Nemzetközi Vöröskereszt budapesti B osztályának is. Megbízatása a zsidó származású keresztyén gyermekek mentésére szólt, de ő nem törődött a segítségre szorulók vallási hovatartozásával, csak a szenvedések lehetséges enyhítési módjait kereste. Ennek érdekében magánfelajánlásokat gyűjtött, megszervezte a Nemzetközi és a Svájci Vöröskereszt támogatását, az evangélikus egyháztól diakonisszákat kért és kapott a Fébé Evangélikus Diakonissza Egyesülettől a gyermekek felügyeletére és ellátására. Összesen 32 épületben mintegy 1600 fiatalkorút és az intézményt kiszolgáló 400 felnőttet mentett meg a deportálástól és a nyilas uralom alatt rájuk leselkedő haláltól. Sztehlo Gábor hamisított iratokat szerzett védenceinek, olykor erdélyi menekültnek” álcázta őket, a németekkel és a nyilasokkal szemben megakadályozta védencei kiadatását.
„Ezzel az erővel szembeállítani csak a primer evidenciaként megélt istenhitet lehet. Sztehlo Gábor hite ilyen hit. Nem az istenérvek meggyőző erején nyugszik, hanem magán az életen. Minden tettében, szavában. rezdülésében a már idézett kérdésben megfogalmazott elkötelezettség vezeti őt: „hogyan mutatod meg a magad életével, hogy igenis van Isten, él, és uralkodik?” Máskor ennél is tömörebben fogalmaz: „Isten, mint egyént hívott el”.- írja róla életrajzírója születésének 100. évfordulóján. [2]
A felszabadulás után addig vigyázott védenceire, amíg hozzátartozóik, vagy a humanitárius szerveztek át nem vették őket. Embermentő tevékenységét Izrael állam a halála előtt 2 évvel 1972. január 30-án a Világ Igaza cím adományozásával ismerte el. [3]
A Jó Pásztor Gyermektelepből nőtt ki a második világháború utáni polgári értékrendet és közösségi nevelést megvalósító Gaudiopolisz[4], ami talán a keresztény pedagógia leginkább ismert reformkísérlete. Sztehlo Gábor pedagógiai elvei nem a korban általánosan elfogadott hierarchikus tekintélytiszteleten, sokkal inkább a gyermeki személyiség tiszteletén alapultak, az egyéni autonómia személyiségformálásban betöltött jelentőségének felismerésén nyugodtak, amit jól szemléltet az alábbi tőle származó idézet: „Úgy beszéltem nekik Jézusról, mint egyetlenről, aki az egyéniség teljes megbecsülésével formál közösséget, aki az egyént alakítja olyanná, hogy közösségalkotóvá váljék. (…) Nem akartam én őket meggyőzni, vagy érvek segítségével vitában felülmaradni: csak tényeket akartam közölni, olyan dolgokat, amelyeket én tényként fogadok el. A választás és döntés aztán mindig az egyén sorsa.” [5]
A Pax gyermekotthonban háborús árvák, nehéz sorsú gyermekek találtak közösségre függetlenül származásuktól, vallásuktól, vagy attól hogy szüleik korábban milyen társadalmi csoporthoz, politikai irányzathoz tartoztak: a bekerülés egyetlen szempontja a rászorultság elve volt. Sztehlo Gábor pedagógiai vénáját jelzi, hogy az osztályellentétekkel szétszabdalt magyar társadalom nagyon különböző csoportjaiból származó gyermekeiből kovácsolt közösséget. „A magyar társadalom osztályinak olvasztókohója lett az otthon, ahol eleinte görbén nézett egymásra az elárvult zsidó gyerek és csendőr fia. Mégis ezekből a végletes ellentétekből és az odakint dúló osztályharcból itt rövid idő múlva semmit sem lehetett érezni.” [6] A gyermekotthon céljaira a helyszínt Weiss Manfréd ajánlotta fel. A Budakeszi úton egy 30 holdas nyaralótelepen rendezkedett be az „Örömváros”, melynek saját alkotmánya, törvényei, pénzneme, könyvtára, újságja, színjátszó köre és énekkara is volt. A gyermekotthon legfőbb szervezési elve mindennek az alapja a kölcsönös megértés, türelem, egymás tiszteletben tartása és az egymásért való élet volt, ugyanakkor a gyermekköztársaságban az együttélés szabályait külön – a lakói által közösen megfogalmazott – alaptörvényben is rögzítették.
Alkotmányának preambuluma szerint „Gaudiopolis Ifjúsági Állam, köztársaság. Élén a polgárai által három évre választott államelnök áll. A Gaudiopolis ügyeit a polgárok által választott s az államelnök által megerősített felelős minisztertanács intézi.”[7] Működését a svájci és a dán Vöröskereszt, egy szabadkőműves szervezet támogatta, valamint adományokhoz jutott egy olyan kommunista funkcionárius közbenjárásának köszönhetően, akinek a gyermekét a háború alatt Sztehlo mentette meg. A kommunista diktatúra kiépülése elkerülhetetlenül megpecsételte a demokratikus elveken nyugvó gyermekköztársaság sorsát is. 1950-ben Gaudiopoliszt államosították, a nagyobb gyerekeket szélnek eresztették, a kisebbek menhelyre kerültek. Bár a lelkésznek felajánlották a munka folytatását, amit a kommunista pedagógia elvei mentén a kiszolgáltatott gyermekkel a történelem viharai között mindvégig sorsközösséget vállaló Sztehlo már nem tudott vállalni.
Életében meg egyszer megadatott számára az elesetteknek számára az otthonteremtés lehetősége. Az ötvenes évek elején segédlelkész a budavári, a kelenföldi, majd a kőbányai gyülekezetben, majd megbízták azzal, hogy Bonyhádon fogyatékos gyermekek számára létesítsen szeretetotthont, ahol – korát megelőzve- lényegében a ma divatos integrált pedagógia nevelési elveit alkalmazta. Kiváló szervezőkészségét kamatoztatva 10 év alatt még 16 evangélikus intézményt hozott létre országszerte gyermekek és idősek számára.
1956-ban felesége és gyermekei kiköltöztek Svájcba a rokonokhoz, de Sztehlo maradt, hogy folytathassa megkezdett küldetését. Csak 1961-ben tudta meglátogatni őket. Kinntartózkodása alatt szívinfarktust kapott, vízuma lejárt, Magyarországon disszidensként tartották számon. A svájci állam azonban megmentettjei javaslatára 1971-ben Nobel-békedíjra jelölte. 1974-ben bekövetkezett haláláig nem térhetett vissza szülőhazájába.
Az Evangélikus Egyház az 1980-as évektől ápolja emlékét. A Sztehlo gyermekek 1990-ben hozták létre a Sztehlo Gábor Gyermek- és Ifjúságsegítő Alapítványt, hogy egykori segítőjük szellemében támogatást nyújtson a nehéz élethelyzetben lévő fiataloknak és egyben ápolja a lelkész emlékét. Az alapítvány évente rendez találkozókat az egykori „Sztehlo gyerekek” számára. 1994-ben a Farkastanya épületén emléktáblát helyeztek el tiszteletére. Születésének 100. évfordulóján, 2009-ben nagyszabású országos ünnepségsorozatot szerveztek, melynek keretében az egykori Gaudiopolis kertjének végén utcát neveztek el róla. A Deák téri Evangélikus Múzeumban emlékkiállítás nyílt, a téren felavatták szobrát, valamint istentiszteleten és konferencián emlékeztek meg róla. Az egykori Farkastanyán működő gyermekotthon a centenárium évében vette fel Sztehlo Gábor nevét. [8]
Irodalom
Kádár Zsuzsanna: Gyermekotthonok Budapesten az ostrom után – különös tekintettel Sztehlo Gábor „gyermekeire” a háború után. In Feitl István–Ignácz Károly (szerk.): Régi és új világ határán. 1945 történetei. Tanulmányok. Budapest, Napvilág, 2018. 112–124.
Csatári Bence: Luther kabátos embermentő. In. Czókos Gergely, Kiss Réka, Máthé Áron, Szalai Zoltán (szerk.) Magyar hősök. Elfeledett életutak a XX. századból. Nemzeti Emlékezet Bizottság 2020.
Füzéki Bálint. Kései ünneplő. 100 év Stehlo Gáborral. Hét Hárs. A csillaghegy-békásmegyeri evangélikus gyülekezet lapja. VIII. évf. 4. sz. 2009. karácsony
Ki volt Sztehlo Gábor? http://sztehloalapitvany.hu/rovidelatrajz.pdf, 2018. augusztus 29. Koren Emil: Sztehlo Gábor élete és szolgálata. Budapest, Országos Evangélikus Múzeum, 1994.
Merényi Zsuzsanna: Gyermekváros a Budakeszi úton (1945–1950). Sztehlo Gábor emlékének. Új Pedagógiai Szemle, 1991/1. 37–47.
Miklya Luzsányi Mónika: Frontvonal. Sztehlo Gábor élete. Budapest, Harmat, 2003.
Miklya Luzsányi Mónika: A jó pásztor – Sztehlo Gábor. Gyermekmentési akció a nyilas uralom alatt. Rubicon, 2003/7–8. 95–105
Nyáry Krisztián: „Üldözött? Elhagyott? Ha igen – befogadtuk.” Sztehlo Gábor a lelkész, aki köztársaságot adott a gyerekeknek. In Uő: Igazi hősök. 33 magyar. Corvina. 2015. 219.o.
[1] Idézi: Nyáry Krisztián: „Üldözött? Elhagyott? Ha igen – befogadtuk.” Sztehlo Gábor a lelkész, aki köztársaságot adott a gyerekeknek. In Uő: Igazi hősök. 33 magyar. Corvina. 2015. 219.o.
[2] Füzéki Bálint. Kései ünneplő. 100 év Stehlo Gáborral. Hét Hárs. A csillaghegy-békásmegyeri evangélikus gyülekezet lapja. VIII. évf. 4. sz. 2009. karácsony
[3]https://righteous.yadvashem.org/?searchType=righteous_only&language=en&itemId=4044392&ind=NaN Megtekintés: 2022. 04. 23.
[4] Az ifjúsági önigazgató közösségnek és a második világháború nyomán árván maradt gyermekek megpróbáltatásainak állított emléket Radványi Barna Valahol Európában című filmje.
[5] Fúzéki. i.m.
[6] A Gaudiopolisz egykori lakójának visszaemlékezését idézi Nyáry. i.m. 222.o.
[7] Idézi: Csatári Bence: Luther kabátos embermentő. In. Czókos Gergely, Kiss Réka, Máthé Áron, Szalai Zoltán (szerk.) Magyar hősök. Elfeledett életutak a XX. századból. Nemzeti Emlékezet Bizottság 2020.
[8] A Sztehlo Gábor Gyermek és ifjúságsegítő alapítvány beszámolója a centenáriumi év rendezvényiről. http://www.sztehloalapitvany.hu/centenariumesemenyei.pdf Megtekintés: 2022. április 20.
